Untitled

Tommaso Lanclolfi (Lukácsi Margit)
Hosszúak is, rövidek is voltak azok a nappalok, igazán nem tudnám megmondani,
milyenek. Olykor két-három órán át egyazon dallamot dudorásztam,
végestelen végig ugyanazt, sohasem változtattam, mint némelyik kisgyerek,
ám el kell mondanom, milyen testhelyzetben: ültömben lecsúsztam a széken
egészen addig, míg csak a vállammal támaszkodtam rá, majd magam alá
húztam a lábam, térdem és vállam közt imígyen mintegy hidat alkotva a testemmel;
a nyakam, mivel támaszték nélkül kellett tartanom, majdnem mindig
elzsibbadt, ugyanis előre kellett néznem, hát így töltöttem egész délelőttöket
vagy egész délutánokat. Legtöbbször persze nem tudtam, mit csináljak. Talán
ez az unalomféle késztetett ezekre a dolgokra. De nem is az unalom a legmegfelelőbb
szó. Ugyanis remekül szórakoztam, amikor elővettem egy régi
kardot és egy nagy fatáblás ablak előtt vívtam vele a ház egyik fedett teraszán.
A kutya föl s alá szaladgált, s közben hangosan ugatott... De ezt hamar
meguntam. Ekkor beszaladtam a házba, s rengeteg, mindenféle formájú pénzérmét
vettem elő, és játszani kezdtem velük az ebédlő közepén. Magamban
beszéltem: új játékokat eszeltem ki, nevet adtam nekik, játékosokat állítottam,
szabályokat alkottam. Például ilyeneket kiáltottam, uraim, nem röstellem elmesélni:
- Fej vagy írás, rajta! - s azzal elhajítottam egy pénzt, majd megnéztem,
hogyan esett le, és mondjuk megállapítottam, de még mindig fennhangon:
- írás; most te jössz, pajtás! - S mondom, még egy sereg más, saját magam
kiagyalta, képzeletbeli dobást, kombinációt is emlegettem. A kutyám
ilyenkor furcsán nézett rám, szinte rémülten, de ki törődött vele! Elrugdaltam
magam mellől, s egyedül maradtam... De aztán erre is hamarosan ráuntam.
Majd tekegolyókat vettem elő, s a kutya lábai közé gurítottam őket, hogy lássam,
amint fölugrik... de öt perc múlva meguntam. Vagyis, uraim, talán szükségszerű
volt, hogy a konyhában kössek ki Maria Giuseppánál. Ami a tekézést
illeti, ha nem unják még, elmesélem, milyen jót játszottam a kapubejáróban.
A nagykaputól egy lejtős folyosó vezet az udvarra; egyenetlenül van kikövezve,
számtalan kőkocka áll ki egymás mellett a földből. A folyosó udvar
felőli végére álltam, és öt vagy hat golyót gurítottam a kapu felé. A golyók
fölgurultak, majd elég gyorsan vissza, lefelé; nekem nem volt szabad elengednem
egyet sem, mindet el kellett kapnom, és ha véletlenül az egyik elakadt
az egyenetlen talajon és megállt, valamelyik már nálam lévő golyóval kellett
eltalálnom úgy, hogy visszaguruljon. Ezzel a játékkal valamivel tovább elszórakoztam.
Az udvarban tűzött a nap, az igaz, méghozzá nyári nap. De sapkát
tettem a fejemre, és játszottam tovább... Ám legföljebb két órán át bírtam. És
aztán? Aztán kiáltozva rohantam a konyhába, és, mondjuk, hátulról átkarolva
Maria Giuseppát, a fülébe rikoltottam: - Pokolba minden ördögfajzattal, te
drága, drága! - s a szótagokat saját zaklatott szívverésem ritmusában skandáltam.
Bizony isten, uraim, nagyon tetszik ez a mondat. Ilyen mondat írók
50