1,7 MB - PDF - EPA - Országos Széchényi Könyvtár

Autonómiavágyak és realitások a Habsburg Monarchia alkonyán 177
megtörténik a nemzetek szerinti szétválasztás (Tirolban 1881, Csehországban
1891, Morvaországban 1897-ben). 1905 végén az un. morva
kiegyezéssel a választópolgárokat nemzeti körzetekbe sorolták – a nagybirtokot
meghagyva nemzetfelettinek – a tartomány vezetésében egy kényes
egyensúlyt alakítottak ki a németek és csehek között. 1910-ben Bukovinában
került sor hasonló rendezésre, ahol négy etnikum igényeit sikerült
összehangolni. A személyelvû autonómia ígéretesnek tûnt, bár Galiciában
már nem volt bíztató a kísérlet. A háború kitöréséig az ausztriai politikai
alkudozások úgy is értelmezhetõk, mint az öröklött történelmi különállások
átalakítása és tartalmi megtöltése, ami túllép az elõkészítõ szakaszon,
odáig megy, hogy Bukovinában félig nemzeti alapon zsidó képviseletet
alakítanak ki, Morvaországban is mindenütt biztosítják a két nyelv használatát,
s személyi alapon kellett mindenkinek identitást választani. 7
Magyarországon – láttuk – „egyszerûbb” volt a helyzet. Legalábbis
látszólag. Itt nincs legitim tere az autonómiákban (területiben) való gondolkodásnak,
nincs átjárás, a magyar elit ebben nem partner. 1865-ben
Eötvös még föderációban látta a magyarság jövõjét – bár elõbb meg
kell erõsödnie egy dualizmusban – Deák ugyanekkor Erdély részleges
különállását még elfogadta volna. Késõbb errõl már nincs szó. A konstitutív
paranoid momentumok pedig minden oldalon erõsek, összekötik
a külsõ veszedelmet a belsõvel, így aztán nálunk például Tisza Istvánnak
1910–1914 közti paktumtárgyalásai miatt éppúgy meg kell küzdenie
tekintélyes magyar ellenzõkkel, mint román tárgyalópartnereinek a saját
táborbeliekkel. A kompromisszumképtelenség kölcsönös.
Átfogó megoldás ebben a hosszú periódusban nem lehetséges.
De ún. modus vivendire van igény és elszántság is, különösen a korszak
végén. Ennek realizálása a Dalmáciától Bukovináig nyúló értékes osztrák
kísérletsorozat, nálunk a 4 évig elhúzódó Tisza-féle román tárgyalások.
Nem kisebb erõ, mint a trónörökös, a magyar ellenzék – s részben
Bukarest – együtt akasztják meg; akkor még úgy tûnt, nem véglegesen. 8
7 A Lajtán-túli lépésrõl lépésre haladó jogkiterjesztést, megtorpanásait részletesen
tárgyalja az idézett Die Habsburgermonarchie III. 1. és 2. fél kötete. Különösen
fi gyelemre méltó a Reichsgericht és a Verwaltungsgerichthof nemzeti vonatkozású
tárgyalási anyagainak elemzése, amelyek külön is megvilágítják a magyar és
osztrák viszonyok közötti különbségeket.
8 Öt évre rá, hogy a hazai románok 1905-ben feladták Erdély autonómiájának követelését,
tárgyalások kezdõdtek pártjuk nevében, majd közvetlenül pártjuk és Tisza
István gróf az akkori elit „providenciális férfi úja” között. Nagy elõrelépést ígért
ez: egy addig el nem fogadott nacionalista párt elismerését, egy román nemzeti