maműl lx - Allen Park Public Library

129 lutri
lutherocalvinovoevangelicocamaeleontes
Kontroverzteológiai szakkifejezés,
amely a hitviták korában keletkezett;
→Pázmány Péter szóalkotása. A vitázó
kedvének (furor polemicus) teljében lévõ
fiatal jezsuita 1607-ben Gyarmati Miklós
helmeci ref. prédikátornak címezte írását,
amelyben a kor egyik legtöbbet vitatott
kérdését, a szentek tiszteletét tárgyalta.
A Keresztyéni felelet a megh dücsöült
szentek tiszteletirül, ertünk valo könyörghesekrül
es segitseghül hivasokrul
(Graz, 1607; RMNy 961) címmel közreadott
kiadvány igyekezett megcáfolni a
bálványimádás vádját, ennek kapcsán az
elõszóban kaméleonoknak nevezte a hitüket
változtató embereket.
Morfológiai-formállingvisztikai szempontból
a nem csekély méretû latin kifejezés
öt grammatikai elembõl áll: utal a
lutheri és a kálvini irányra (luthero-, calvino-),
az újító (novoevangelico-) evangéliummagyarázatra
és végül a színét változtató
állatra (camaeleontes). Különösen
a kaméleon bemutatására fordít figyelmet
a szerzõ, s a „metaphoricé”, azaz „nem tulajdon
jegyzísben” használt szó részletes
magyarázatát adja. Pázmány szerint Afrika
egyik kiválósága („magnum illud
Africae sydus”) pontosan jellemezte, s a
margón ott a hivatkozás is: Tertullianus
De pallio c. írása. Az ókori párhuzamok
megjelenítése, az argumentumoknak az
antikvitásból eredeztetése Pázmánynak
köztudottan kedvelt retorikai eljárása. Az
ókor ismerõje ugyanis tudhatta, hogy épp
a romanizált Afrikából származó egyházatya
korában élénk vita dúlt az Imperium
fõvárosában a ruhaviselés divatjának átalakulásáról.
A tóga helyett a görög eredetû
köpeny, a pallium viselése hódított teret,
errõl szólt Tertullianus vitairata 210ben.
A tradíciókat tisztelõ római polgárok
elítélték ezt a „köpönyegforgatást”, ellene
emelt szót többek között az ifjabb Plinius,
Livius Andronicus és Cicero is. A külsõ
megjelenés megváltoztatását a patrisztika
jeles szerzõje a kaméleon leírásával illusztrálta,
innen merített Pázmány ötleteket,
innen emelte át a jelenséget a →hitvita
kontextusába. Elõadása szerint a kamé-
leon nevetséges lény, teste kiszikkadt
(„nec succus est corporis”), érzéketlen,
lomha („hebes”), bamba („fessus”), tehetetlenül
ásítozik, rágicsál, csak a szél táplálja
(„de vento cibus”), örökké változtatja
magát, semmi egyebet nem tud („mutari
totus, nec aliud valet”). A természet
ezen szörnyetege („naturae monstrum”)
Pázmány szerint elõképe, párhuzama a
vallásukat, hitüket, felekezetüket állandóan
változtató, erõtlenül érvelõ, a kat.okról
csupán koholmányokat terjesztõ,
feleúj, régiúj hitû prédikátoroknak („nostri
novantiqui Evangelii Praedicantes”).
A továbbiakban Pázmány még hoszszan
fejtegeti a színét változtató hüllõ és
a konfessziójukat cserélgetõ prédikátorok
közötti – azonosnak beállított – tulajdonságokat.
Szakszerûbben szólva: vitairatának
szövegszervezõ retorikai alakzata
a zoológia területérõl vett természeti
kép, amelyet a kontroverzteológia szolgálatába
állít, s nyelvi ötletek sorával
igyekszik a párhuzamot meggyõzõvé
tenni olvasói, azaz a megcélzott értelmezõi
közösség számára.
Ez a terjedelmesre növelt latin kifejezés
is jele annak, hogy a hitvitázó felek
a nyelvi lelemények terén nem ismertek
lehetetlent, s a legagyafúrtabb szóösszetételeket,
morfológiai konstrukciókat,
erõltetett hasonlatosságokat, verbális
bravúrokat is bevetették argumentációs
eljárásaikban. Pázmány kifejezése ennek
a pennaharcnak, nyelvi rivalizálásnak,
felekezeti vetélkedésnek egyik jellegzetes
terméke, mára már komikusnak
ható, ámde saját korában elevenbe vágó
nyelvi monstruma.
Kiad.: PÁZMÁNY Péter, Keresztyéni felelet,
in PÁZMÁNY Péter Összes munkái, II, kiad.
KISFALUDY Árpád Béla, Bp., 1896.
Irod.: BITSKEY István, Képtisztelet vagy
bálványozás? (Pázmány hitvitái a szentek
ábrázolásáról), in „Tenger az igaz hitrül való
egyenetlenségek vitatásának eláradott
özöne…” Tanulmányok XVI–XIX. századi
hitvitáinkról, szerk. HELTAI János, TASI Réka,
Miskolc, 2005.
Bitskey István
lutri �lottó