maműl lx - Allen Park Public Library

155 „Mit búsulsz, kenyeres…”
1080. sz.). Az ebben olvasható, még közöletlen
variáns szövegét Csörsz Rumen
István köszönettel vett segítségével tanulmányozhattuk.
A sok változatban ránk maradt költemény
szinte tankönyvbe illõ példája lehet
annak az újabban egyre szélesebb
körben vallott felfogásnak, hogy a szöveg
és az új hordozó találkozásakor minden
esetben egyedi, önálló változat keletkezik,
amelynek sajátosságait semmiféle
hierarchikus elrendezéssel nem törölhetjük
ki. Esetünkben elõször le kell mondanunk
arról, hogy a változatokban olvasható
reflexiók összecsúsztatásával
próbáljuk meg datálni a költeményt. A II.
(Jankovich–Erdélyi-kódex; Stoll, 200.
sz.), a III. (Furuglyás-énekeskönyv;
Stoll, 272. sz.) és a VII. (Lõcsei énekeskönyv;
Stoll, 1080. sz.) tartalmaz olyan
mozzanatokat, amelyek referenciális
nyomozása valamilyen reménnyel kecsegtet.
Az elsõ kolofonjából ugyanis arról
értesülhetünk, hogy egy bizonyos Kapitány
István szerezte a verset mohácsi
mezõben, míg a másodikban az áll, hogy
a vers Nógrád m.-ben született 1668-ban.
A Lõcsei énekeskönyvben viszont:
„Ez verseket írtam keserûségemben, /
Az nagy éhség miatt Bihar vármegyében,
/ Megvervén az Isten nagy korhelységemben,
/ Ezer hatszáz után hatvan kilencedikben.”
A II. változatban szerepel Tömösvár
is, erõsebb referenciális kísértést mégis
a dátum jelentett az értelmezõk számára.
Varga Imre úgy látta: a vers kapcsolatba
hozható azzal, hogy a bécsi kormányzat
ebben az idõszakban kezdte
meg a végvári katonaság lezüllesztését,
tehát a vers szerzõje ekkor válhatott szegénylegénnyé.
Thaly Kálmán nem említi
ezt a változatot, s így az I.-höz
(→Szentsei-daloskönyv; Stoll, 168. sz.)
fûzött jegyzeteiben azt állítja, hogy
„Thököly szerencséjének hanyatlása
idejében, 1686–96-ban” születhetett. A
vers 1668 e. is keletkezhetett, ám ezzel
nem foglalkozunk. Célszerûbbnek látszik
arra koncentrálnunk, hogy milyen
változattípusok különíthetõk el, s hogy
ezek kapcsolatba hozhatók-e a szöveget
megõrzõ gyûjtemények jellegével, vagyis
a versek szövegkörnyezetével.
A kisebb eltéréseket mellõzve a változatokat
két csoportba sorolja, hogy a köpönyeg
leírását tartalmazó strófa az I–III.
kódexekben ár rímre végzõdik, míg a késõbbi
gyûjteményekben (IV. Erdélyiénekeskönyv;
Stoll, 332. sz.; V. Zsoldos
Xavér versgyûjteménye; Stoll, 369. sz.;
VI. Mezei juhász dallok; 1800 k.; VII.
Lõcsei énekeskönyv; Stoll, 1080. sz.) az
esõ szóra rímelnek a strófa sorai. Mivel
ehhez további rendszerszerû sajátosságok
nem társulnak, ezt a megfigyelést a
formatörténészek figyelmébe ajánljuk.
Újabb szempontként azt vizsgáljuk,
hogy miként vannak jelen a különféle
változatokban a beszélõ önértelmezésére
vonatkozó mozzanatok. Ebben az összefüggésben
lesz célszerû az Istenhez való
viszonyra is kitérnünk. Ha az ilyen reflexiók
sûrûsége szerint sorrendet állítanánk
fel, akkor az elsõ helyre a III. változat kerülne.
Ennek beszélõje ugyanis megnevezi
a nyomorúság okát is, s a záró strófa
nem csupán a keletkezés helyét és idejét
mondja meg, hanem utal arra is, hogy miképpen
vélekedik a vele történtekrõl:
„Ez verseket szerzém keserûségemben,
/ Az nagy ínség miatt Nógrád vármegyében,
/ Ezer hatszáz hatvan és nyolc
esztendõben, / Megvervén az Isten nagy
korhelységemben.”
Szó sincs a itt a vallásos vigasztalás
mellõzésérõl: egy korhelyverset olvasunk,
amelyben a beszélõ a nyomort naturalisztikusan
lefestõ strófákat egyfelõl
kedélyeskedõ önvádlás mozzanataival
vegyíti, hiszen azért nincs pénze, mert
„Mind megiddogáltam tavaly az kortsmában”,
másfelõl a leírást is ilyenekkel gazdagítja.
A beszélõnek nincsen dohánya
(errõl nem szól egyetlen további változat
sem), természetesen vörös gyurkója, azaz
kulacsa is üres, s persze ettõl rettenetesen
szenved („Ki miatt én torkom száraz nyálakat
hány”). A kolofon pedig egyáltalán
nem világias, hanem az italnélküliség elkeseredett
pillanatában nagyon is istenesen
jogosnak ítéli meg a büntetést: az
utolsó sor szerint Isten méltán sújt le az
ilyen korhelyekre. (Teljesen indokolatlan