maműl lx - Allen Park Public Library

53 dob
kiad. SZABÓ András, Szeged, 1989 (Adattár,
22); Ernst WAGNER, Die Pfarrer und Lehrer
der evangelischen Kirche A. B. in Siebenbürgen,
I, Köln–Weimar–Wien, 1998.
Szabó András
dob
Ütõhangszer. A szó eredete bizonytalan,
a jelenlegi nézetek szerint vagy
hangutánzó szó, vagy a finnugor eredetû
domb szóval áll összefüggésben. (A szócsalád
ugyanakkor a finnugor nyelvekben
nem jelent ~ot.) Az is bizonyos,
hogy a szó a magyarban kizárólag az ütõhangszerre
használatos. A ~ az egyik legkorábbi
hangszernevünk, elõször helynévként,
Dobos alakban fordul elõ 1138ban.
Elsõ ismert dobosunk Dobos Farkas
(1221). A (képzett) szó korai megjelenése,
valamint a nyelvészeti környezet
alapján nagyon valószínû, hogy a szó és
az azzal jelölt instrumentum is a honfoglalókkal
érkezett a Kárpát-medencébe.
Elbeszélõ forrásaink – ahogy általában
a nyugati, latin nyelvû krónikairodalom
is – sokáig hallgatnak az ütõhangszerekrõl.
A helyzet a 15. sz. elején változik
meg, az 1421 e. írásba foglalt →Budai
Jogkönyv rendelkezik többek között a városi
dobosokról (pauker) is. Ettõl kezdve
különféle események – háborúk, esküvõk,
felvonulások – kapcsán rendszeresen
hallunk róluk (általában: tympanista).
Mátyás halála után zenekarát részben
Miksa örökölte, akinek metzi bevonulása
kapcsán a krónikás feljegyzi: „Volt ott
két nagy, rézbõl készült üstdob (Timballes),
olyanok, mint a fõzõüstök, melyek
szamárbõrrel voltak befedve, és körülbelül
tíz üstnyiek voltak, és ezek a dobok
egy lovon voltak, egyik az egyik, a
másik a másik oldalon, mint a szenteltvíztartók.
És azon a lovon, középen ült
egy ember, aki nagy ütõkkel verte és püfölte
[a ~okat] a trombitákkal összhangban,
a törökök és a magyarok módjára.
Csodálatos dolog volt ez.” Fél évszázaddal
késõbb VIII. Henrik angol király utasította
követét, Sir Thomas Seymourt,
hogy szerezzen be neki magyar formájú
üst~okat („10 tamborynes of Hungarians
fashion”).
A ~ mo.-i középkori ábrázolásai számos
problémát vetnek fel: nem világos,
hogy a helyi viszonyokat ábrázolják-e,
vagy a nemzetközi ikonográfiai konvenciókat
követik. (Ráadásul a valamiképpen
Mo.-hoz köthetõ ábrázolások egy része
nem itthon készült, s így feltehetõleg
nem magyar ~okat ábrázolnak. Ilyen pl.
a sámánhittel is kapcsolatba hozott, sokat
emlegetett abaújszántói aquamanile
(MNM). Egy érdekes ábrázolás: a felvidéki
Pónik templomának Szt. Lászlóciklusán
a csatajelenet hátterében egy
gyalogos nagyméretû üst~páron játszik
(1478 k.).
A fenti adatok alapján valószínû, hogy
Mo.-on aktívan használták a ~okat, és
azok esetleg nagyméretû, lóháton vagy
gyalog megszólaltatott üst~ok (is) lehettek.
E típus a korabeli Európában kuriózumnak
számított, s csak a 16. sz.-ban
kezdett elterjedni. (Európában egyébként
sem kaptak központi szerepet az ütõhangszerek,
fejlõdésüket az iszlám világgal
kialakult kapcsolatok inspirálták.)
A korai magyar nyelvi adatok alapján
nagy valószínûséggel kizárható, hogy a
~okat (üst~okat) az elõrenyomuló oszmánoktól
vettük volna át. Minden további
nélkül tartozhattak viszont sztyeppei
örökségünkhöz, hiszen a keleti zenei és
társadalmi életben az ütõhangszerek jelentõs
szerepet kaptak. A lovas-nomádok
esetében forrásaink rendre kiemelik a
harci ~ok használatát, amelyek a hunoktól
kezdve hatalmi szimbólumként is
megjelentek. A →zászló és a ~ birtoklása,
ill. átruházása a hatalom birtoklásának
egyértelmû jele volt egészen az újkorig.
Többi hangszerünkkel ellentétben az
Árpád-korban éppen a ~ fordul elõ településneveinkben.
Ráadásul az egyik
igencsak virágzó település éppen egyik
korai fõvárosunk, →Székesfehérvár közelében
feküdt. Nem lehetetlen tehát,
hogy egy hajdani honfoglalás kori méltóságjelvény
a középkorban is tovább élt.
(Még a 16. sz.-i fõkapitányi kinevezésekkor
is szerepet kaptak az ütõhangszerek.)
Az üst~ok mellett a 16. sz.-ban biztosan
megjelentek a nagyméretû, kétfenekû
~ok is. Nem kizárt, hogy ezek belsõ fejlõ-