maműl lx - Allen Park Public Library

297 a „Zsúpra aggnõ!” olvasata
hetõ a supra adverbium, önmagában
még a konyhalatinban sem vehet fel igei
jelentést!
Említést érdemel még a versben szereplõ
„tombi” szó. Ez nem a tombol,
hanem a top, azaz a ’lép, lépked’ jelentésû
ige nazálisan ejtett, tompj változata,
amely zöngésülve hangzott tombjnak.
Vö.: „Ne topj a lábomra!” (Komárom m.,
Nagymegyer, Magyar Tájszótár, II, 756)
Az →Érdy-kódexben (1524–27) a
Kartauzi Névtelen beszéli el, hogy a haldokló
Szt. Klárának a cellájában megjelenõ
Szûz Mária „nagy szép palástot
hozata, és belepõdé véle Szent Kalárát”.
Nyuszttal bélelt, többnyire fekete bársonyból
készült, virágos vagy csipkés díszítésû
→palástot, hozzá fekete gombos
sarut az elõkelõ nõk viseltek Mo.-on és
Erdélyben. A palástra nézve Radvánszky
Béla szolgált nagyszámú adattal. A gombos
saru („ein Par schwarze Frauenschu
mit Knöffeln”) mint drága nõi lábbeli a
kassai vargák 1480-ban kelt szabadalomlevelében
a mesterremekek közt szerepel.
A szabadalomlevél eredeti német
szövegét a nagyrõcei mesterek számára
1711-ben latinra fordították. Az idézett
sor ott a következõ: „Unum par foeminae
deserviens nigrarum ocrearum Gombossaru
vocatarum.” A nõk saruban való
lépegetésrõl a →Döbrentei-kódex Énekek
éneke-fordításának VII. részében
olvashatunk: „Óh, fejedelmnek leánya,
mely szép te lépésed az saruba.”
A vers tehát arról szól, hogy hazajött a
férj, ezért a vénasszonynak a fekhelyére
kell takarodnia, a kancának fel kell ugrania
az istállóban a heverésbõl, a Kató nevû
feleségnek pedig szépen öltözötten
kell az ura elé lépnie, azaz a háznál lévõ
összes nõnemû lénynek az õ rendelkezésére
kell állnia. A „Haja, haja, virágom!”
talán egy réja, azaz strófánként ismétlõdõ
verssor, amely itt a szeretõ sóhajtása a virágjának
nevezett Katóhoz, amiért annak
immár, õhelyette, a férjével kell lennie.
A negyedik sorában vélhetõleg hiányos
strófa képlete: a8–a8–b7–b7–x7.
Átírási javaslatunk tehát a következõ:
„Zsúpra aggnõ, szökj fel kabla, / Hazajött
fírjed tompj Kató, / A te szíp palás-
todban, / [A te] gombos sarudban! / Haja,
haja, virágom!”
A vers tehát se nem vágáns ének, se
nem táncszó, és nem is asszonycsúfoló,
hanem egy szerelmi ének záró versszaka.
Úgy látszik, hogy a németajkú polgárok
az efféle énekeket tanulták meg a magyaroktól.
Guggelweit János, Sopron városának
német jegyzõje, 1490 k. vetette papírra
a →Soproni virágénekként emlegetett,
szerelmi búcsúvers részletét: „Virág,
tudjad, tõled el kell mennem, / És teéretted
kell gyászba ölteznem.” Hasonló
hangvételû verssort õrzött meg egy esztergomi
kötéstábla is, amelyre ugyancsak
tollpróbaként került, valamikor 1547 e.,
egy másik búcsúzó ének verssora: „Légyen
Isten hozzád, óh, én szép virágom!”
A körmöcbányai jegyzõ minden bizonynyal
énekelt versben hallotta az általa
leírt verssorokat. A „Zsúpra aggnõ…” ma
is elénekelhetõ: egy hipotetikus dallam
ötletét Hodossy Béla (1940) „Nagy János
harmadrangú színésztõl” hallotta. A népdal
változatai a Vas m.-i Kerca községbõl
is elõkerültek „A banyának hét bõri
van…” kezdettel; egyikükre alkalmazta
Hodossy a 16. sz. eleji szöveget.
Lásd még: �Körmöcbányai verstöredék.
Kiad.: KRIŽKO Pál, Egy magyar versecske
1505-bõl, Sz, 1876, 328–329 (hasonmás és
SZILÁDY Áron megjegyzései uo.: 330–337);
RMKT I 2 , 1921, 483–485; Haja, haja, virágom.
Virágénekek, kiad. SZABÓ T. Attila, Bukarest,
1970, 10–11, 21 és 2 Kolozsvár, 2007,
12–13, 23; Régi magyar irodalmi szöveggyûjtemény,
II, A 16. század magyar nyelvû
világi irodalma, kiad. JANKOVICS József, KÕ-
SZEGHY Péter, SZENTMÁRTONI SZABÓ Géza,
Bp., 2000, 22–24; RPHA, 1992, 1293.
Irod.: Érdy-kódex, II. fele, kiad. VOLF
György, Bp., 1876, 201. (Nyelvemléktár, 5);
BEÖTHY Zsolt, Supra agnõ, EPhK, 1877, 142;
RADVÁNSZKY Béla, Magyar családélet és háztartás
a XVI. és XVII. században, I, Bp., 1896,
218–221 (palást); SZILÁDY Áron, Supra agnõ,
ItK, 1897, 248; Magyar Tájszótár, II, szerk.
SZINNYEI József, Bp., 1897–1901, 756–757 (2.
Top); BORZOVAI NAGY Ottó, Zsupra aggnõ.
Egy XVI-dik századbeli nótárius tréfája, PÓLYA
Tibor rajzaival, Bp., 1918 (hasonmással), ismertetik:
TOLNAI Vilmos, ItK, 1918, 432–433,