maműl lx - Allen Park Public Library

165 nevetés
Irod.: Georgius SZKLENÁR, Vetustissimus
Magnae Moraviae situs et primus in eam
Hungarorum ingressus et incursus, Pozsony,
1784; Stephanus KATONA, Examen vetustissimi
M. Moraviae situs, cum vindiciis Anonymi
Belae Notarii, Pest–Buda–Kassa, 1786; Imre
BOBA, Moravia’s History Reconsidered. A Reinterpretation
of Medieval Sources, The
Hague, 1971; SZÁDECZKY-KARDOSS Samu,
Még egyszer Regino és a korabeli magyarság,
in Az Alföld a 9. században, szerk.
LÕRINCZY Gábor, Szeged, 1993; UÕ, Az avarok
története Európában, in Árpád elõtt és
után, szerk. KRISTÓ Gyula, MAKK Ferenc,
Szeged, 1996; BÁLINT Csanád, Magna Moravia
a magyar Alföldön?, Sz, 130(1996);
TOMKA Péter, Magánbeszéd az avarokról,
Életünk, 35(1997); PETROVICS István, Kijevtõl
Kalocsáig. Emlékkönyv Boba Imre tiszteletére,
Bp., 2005; KATONA-KISS Atilla, Hol
voltak a morva végek? – A „déli lokalizáció”
kutatástörténeti vázlata, Belvedere Meridionale,
21(2009), 7–8. sz.
Szabados György
nevetés
Az ókori görög-római ethoszhoz (erkölcshöz)
hozzátartozott az érzelmek eltitkolása.
A „spártai jellem” szókapcsolat
ezt a felfogást õrizte meg.
→Kazinczy Ferenc egy ókori mondás
nyomán azt vallotta: „Nam risu inepto
res ineptior nulla est” (A ~ illetlen dolog,
ennél nincs semmi illetlenebb). A
„férfias középkor” (Georges Duby) lovagi
kultúrája bibliai alapokon tovább
alakította a szenvtelen viselkedés ókori
hagyományát. A lovag a Genezis könyvének
jövendölései (1Móz 3) alapján
nem mutathatja ki a szenvedést, a fáradtságot,
mert ha ezt teszi, az e tulajdonságokkal
eljegyzett nõ és a paraszt
szintjére süllyed. Ez az erkölcsi parancs,
melynek betartása a lovagot megilletõ
társadalmi nívó attribútuma volt,
visszahatott a szenvedés ellentétpárjának,
az örömnek eltitkolására is, melynek
fiziognómiai jelzése a ~ volt. A Biblia
egyébként is korlátozta a ~ szabadságát.
„Ideje van a sírásnak és ideje a
nevetésnek” (Préd 3,4). A szenvtelen viselkedés
lovagi eszményét a Grál-mon-
dakör már kritika alá vetette: a lovagi
tulajdonságok körébe emelte a mások
szenvedései, örömei iránti együttérzést.
A fiatal Perceval, amikor elsõ bolyongása
során abba a Grál-palotába tévedt,
ahol a sebeitõl szenvedõ Halászkirály
(Anfortas) a Krisztus vérét õrzõ Grálkelyhet
védte, részvétlenségéért bûnhõdött:
a Grál-palota eltûnt a szeme elõl.
Perceval harmadszori látogatása során
már okult ifjonti hibájából, lehajolt a
szenvedõhöz s meggyógyította. A felépülés
örömén osztozott az egykori beteg
és gyógyítója.
Az áttörést az érzelmek kinyilvánítása
területén, így a ~ kultúrájában is a
kolduló rendek mozgalma jelentette.
Szt. Ferenc meg nem erõsített regulájában
(Regula non bullata, 7/16) elõírta a
ferences szerzetesek számára, hogy az
Úrban örvendezzenek, legyenek „vidámak
és illõen kedvesek”. Nem véletlen,
hogy Umberto Eco A rózsa neve c. regényében
a →ferencesek épp Arisztotelésznek
a ~rõl szóló, elveszett mûve
után kutatnak. Az iszlám legismertebb
erkölcsfilozófusa, az iráni területen született
Abu Ali Ahmad ibn Muhammad
(ibn) Miszkavaihi is Arisztotelész gondolatai
nyomán kereste a boldogság forrásait.
A →városok világához kötõdõ kolduló
rendi kommunikációhoz hozzátartozott a
derû. A domonkos apáca, Szt. Margit
fennmaradt síremléktöredékei – csakúgy,
mint a mosolygós visegrádi barátfej – a
királylánynak jövendölt mennyei boldogság
mellett ennek a térítõ szándékú derûnek
is bizonyítéka volt.
A humanista életszemlélet – mely a
reneszánsz mûveltség írott forrásaiban
tükrözõdik – vetette fel elõször, hogy „a
lelki megértés, a lelki közösség” kialakításának
antik technikai hagyományai
(disputáció, dialógus, peripatetikus iskola),
melyek a párbeszéd mûfajára
épültek, a testi kommunikációval is gazdagodhatnak.
„Sohasem szabad elfintorítani
a szánkat, ha olyan alkotó emberrel
találkozunk, akiben [elsõ látásra]
nincsen meg az az elemi báj vagy kellem,
amellyel a természetnek már születésekor
fel kellett volna ruházni õt” – ír-