maműl lx - Allen Park Public Library

269 Trágár Balázs
tekkel) csúffá tevõ magyar buffone élmény-színjátékai
valóban méltó megfelelõi
voltak az olasz novelláknak és beffáknak,
a francia fabliau-knak, a német
Spielmanok Schwankjainak és a humanisták
facetiáinak.
Mindezt többé-kevésbé világosan láttuk
eddig is. Egyvalami azonban mindmáig
tisztázatlan maradt. Vajon miért tartotta
ördögtõl való éktelenségnek Bornemisza
Péter a trufákat, és miért irtózott
annyira a kacagás, vagy ahogy másutt írja,
a röhögés „testi bolond édességétõl”?
(Tekintsünk most el attól, hogy Bornemisza
minden világi hívságban „ördögi
kisírtetet” szimatolt, és figyeljünk csupán
arra, hogy a nevetés kárhoztatásával az
állítólagos közvélekedésre hivatkozott.)
Az egyik lehetséges magyarázat a ~féle
bohóctréfák „társadalombíráló” karakterébõl,
„antifeudális” jellegébõl indul
ki – ha jól megfontoljuk, nem is
megalapozatlanul. A trufák „tótágast álló
világában” (→„felfordult világ”) valóban
valamiféle társadalmi igazságszolgáltatás
zajlott, amiként erre már – a
marxistának aligha nevezhetõ – Jacob
Burckhardt is rámutatott: „Ezek jobbára
nem igaz történetek, hanem bizonyos
körülmények között adott válaszok, hajmeresztõ
naivságok, amikkel félbolondok,
udvari bolondok, kópék, ledér nõk
kivágják magukat; a komikum ennek az
igazi, vagy látszólagos naivságnak a világ
egyéb állapotaihoz és a hétköznapi
erkölcshöz való rikító ellentétében van:
a dolgok tótágast állnak” – írja az újkori
gúnyról és élcrõl értekezve. A trufátorok
élcei valóban sokszor csattantak a hatalmasokon
és a hatalmaskodókon, egyszersmind
az is igaz, hogy leginkább
azok gyönyörködtek a mulatságos emberek
„csélcsapásaiban”, akik a társadalmi
ranglétra tetején álltak: az urak, az
uralkodók, a fõpapok és sokszor maga a
pápa is. Másfelõl a gúny nem tett különbséget
úr és szolga közt, célba vette a
mesterembereket, a céheket, a parasztokat
és szinte kötelezõ jelleggel magukat
a tréfamestereket is. A leghíresebb bolondozók
közt királyok is akadtak bõséggel
– hogy a hagyományban élõ Má-
tyás királyon kívül mást ne is említsünk
most.
A nevetés elutasításának másik lehetséges
oka a trufák állítólagos erkölcstelen
voltában kereshetõ. Bornemisza valóban
utal arra, hogy ~ kópésága „elszakasztja
az idvösségre való vigyázástúl azt is, az
ki míeli, azokat is, az kik azfélékbe gyönyörködnek”.
Kétségtelen, hogy a „csúfok”
csínytevései telis-teli voltak brutális
szexualitással, valamint a fekáliában vájkáló
anális humorral, miként ezt maga
Bornemisza bizonyítja egy ~hoz hasonló
másik trufátor, bizonyos Szilva Albert
történetében a fokhagymás-borsos lószarról.
Bornemisza és prédikátortársai aligha
tekinthették eleve tisztességtelennek a
tréfálkozásnak emez alpári fajtáját, hiszen
nap mint nap maguk is éltek vele –
gondoljunk csak Luther Márton trágyalében
tocsogó nyelvezetére. A →reformáció
nyelvétõl, világszemléletétõl és vitastílusától
voltaképpen elválaszthatatlanok
voltak a trufák. Maga Bornemisza Péter
is egy túlontúl jól sikerült trufa miatt került
tömlöcbe Kassán, amikor angyalnak
öltözve a kályha mögé rejtõzve ijesztgette
a kat. várkapitányt. És természetesen ~
két trufája is fõként apáca- és szerzetesellenes
éle miatt kapott helyet az Ördögi
kisírtetekben.
A harmadik indoklás éppenséggel irodalmi
szempontból közelíti meg a röhögés
elutasítását. A régi magyar írók és olvasók
egy része ugyanis nem tudott különbséget
tenni a szép és a jó írás között,
számukra az érték legfõbb kritériuma az
igazság volt (historia), épp ezért hazugságként
bélyegeztek meg mindent, ami
fikció, kitalálás (fabula). ~ történetei a
csalás, a hazugság, az átejtés mintapéldái
voltak. �Kõszeghy Péter mutatott rá arra,
hogy milyen sok bírálat érte a régiségben
az „erkölcstelen” hazugságot:
„Margitai Péter református prédikátor a
következõket értette tréfásságon, vagyis,
az õ szóhasználatában, trágárságon: »Az
tréfás pedig, mikor valaki, hogy mind
magát, mind egyebeket gyönyörködtessen,
olyat mond, azmi úgy nincsen. Ezt
más névvel trágárságnak nevezhetjük,
azmely ez mostani üdõben felette igen