Partium - Unitárius tudás-tár

Mielőtt belépett a házba, ennyit még odabökött:
– Azt a kendőt … meg ne lássa nálad a gazda! Elmúlott a Jánoska-eresztés.
A fi ú felállt és az orrtőkére támaszkodva nézte a partot. A malomrében egy máglya
tüze, mint a lidércfény, fel-fellobogott az erősödő szélben.
Az a Jánoska-eresztés!
Akkor kezdődött ez a gyönyörűséges pokoljárás, amikor május közepén ők négyen,
molnárlegények levették a szobrot az oltárról a szentjánosi templomban, és vitték vállukon
a vízig. Előttük mentek a lányok talpig fehérben, s azt énekelték, amit a tavalyiak
is, meg az elődök is, minden esztendőben:
Nepomuki Szent János nevét hirdessétek,
dicsérjétek, áldjátok, mind, ti keresztények!
Istennek szolgáját, Krisztus igaz papját,
ki érette vállalta a vértanuk sorsát.
Zsuzsi hosszú copfja felett virágkoszorú fénylett, s ahogy vissza-visszanézett, mosolyában
kivillantva gyöngyfoga fehérjét, az maga volt a boldogság. Mintha a fák is
énekeltek volna az út két oldalán.
A pap, nyúlánk fi atalember, akinek ritkás, rövid kecskeszakálla mintha csak azért
nőtt volna, hogy álcázza életkorát, összekulcsolt kézzel, szerényen lépkedett aranyszálakkal
átszőtt palástjában utánuk, de mélyen zengő hangja elért a menet végéig, ahol a
többi molnárlegény kullogott az esti mulatság reményében:
Kínzások a lelked mivel meg nem törték,
testedet a folyóba titkon bevetették,
ám csillagok szolgáltak, melyek beragyogtak,
tested körül éjszaka nagy fényt árasztottak.
A dereglye a szobrot tartó legényekkel, a pappal és a koszorúslányokkal méltóságteljesen
elindult a Sugovicán a város felé. Gádoros Gyuri buzgón írta a nyolcasokat a
vízre a hosszú evezővel. Mögöttük a ladikokban a molnárnép, emelkedett hangulatban.
Zengett végig az ének a holtág hosszában, vidám is, pajzán is, és szaporán csókolgatták
a demizsonokat az ünnep tiszteletére, a maguk egészségére, s a fi atalabbja kurjongatott
is hozzá serényen.
Átellenben a Vénusz-dombbal a városiak már várták a menetet, s kendőket lobogtatva,
kiáltozva követték a vízi alkalmatosságokat a parton. A májusi napfény csillogása a
Sugovica tükrén, az önfeledt nótaszó a csónakokból, a megkonduló harangok zúgása a
templomok tornyából, az ünneplőbe öltözött emberek egymást keresése a zsivajgó tömegben
az összetartozásnak azt a ritkán tapasztalható érzetét keltette, hogy itt mindenki
fontos, mindenki része valami ismeretlen egésznek, ami összetart, ami eggyé kovácsol,
s reményt csillant valami jobb felé, valami szebb felé, ami eddig hiányzott, és ebben az
ünnepi pillanatban elérhetőnek, megvalósíthatónak látszott.
ősz 35