Partium - Unitárius tudás-tár

Irodában
Zoé a mindig egyforma napok során már megtanulta Félixet a hangokból felismerni.
Ugyan ritkán látta, de a pohárba kitöltött víz, a számítógép beindítása, vagy akár az
elmozdított szék árulkodó jelek voltak. Zoé azon kapta magát, hogy mindig ezekre a
fi nom zajokra fülel, hátha most még többet elárulnak róla, valami meglepetésre vágyott,
maga se tudta mire, talán valami üzenetfélére, ami pont azáltal árul el sokat, hogy nem
neki szól. Néha egy-egy telefonhívást is elkapott, amiben persze nem a tartalom, hanem
a beszédhang volt a fontos: a nyugodt, tárgyilagos hang, amiben újra meg újra ráismert
Félixre. De az ismerős zörejek rendszerint túl hamar eltűntek a hangok tulajdonosával
együtt, és Ágnes megint egyedül maradva arra már semmi kedvet nem érzett, hogy kitalálja,
hova mehetett, mit csinálhat ilyenkor. Ez már nem rá tartozott, ebben már nem volt
semmi közös. Nem úgy, mint a hangok, amik bár nem voltak szándékosak, és mindig
csak kísérők, mégis egy térbe kapcsolták vele, rá is tartoztak. Hogyne, hiszen ő volt az,
aki sok más közömbös zaj közül, mint hozzá tartozót felismerte, különválasztotta, nem
zajként, hanem hangként fogta fel, amit ugyanúgy értelmezni lehet, mint egy írást vagy
beszélgetést. Az iroda egyéb zörejei, a könyvlapok forgatása, a szüntelenül csapódó ajtók,
a billentyűzetek kattogása senkihez sem tartoztak; Zoé ebben a térben maga is csak
egy zajforrás volt, semmi több.
Konferencián
Az ablakok mind nyitva voltak, és az élesen bevágódó fény a legösszeszedettebb
előadásokat is elkomolytalanította egy kissé. A „szellem bensőségé”-be mindig betolakodott
a kinti világ, forróságával, ünneprontó zajaival. (Talán novemberi ködös napok
illenek a legjobban egy konferenciához – gondolta Zoé.) Az előadó félórára felvett játékmester
komolyságát lehetett élvezni ilyenkor. Zoénak, de talán másoknak is a legnagyobb
öröm az volt, ha másokhoz fordulhatott, bármilyen jelentéktelenséget fontos arccal
és hanghordozással kérdezve, buzgón bólogatni, helyeselni, ellentmondani, a saját
hangját érezni, vagy az összjátékot másokkal. Ebben a szédületben, annyi ember között
sokkal kevésbé volt fontos, kik is vagyunk valójában, meg az ehhez hasonló látszatra
borzasztó komoly kérdések, kit érdekeltek ezek, amikor mindig más arcunkat mutathatjuk
meg egy-egy pillanatra. Nem lehet tudni, a következő percben ki mellé ülünk le, mit
fog kérdezni, mit válaszolunk, de Zoé épp ezt a felelőtlenséget élvezte, amely amúgy
is jól illett ehhez a túlzó nyárhoz. A mozdulatok öröme, minden fontoskodó csevegés,
eszmefuttatás része volt annak a nyüzsgésnek, ami semmi egyebet nem kívánt tőlünk,
csak hogy átadjuk neki magunkat, elvegyüljünk, felolvadjunk, senkik legyünk. S ha ez
jól sikerült, talán eljuthatunk oda, hogy valakit komolyan érdekeljen a kilétünk, legalább
egy időre hozzánk szegődjön, csak velünk foglalkozzon, persze azzal a nagyvilági
könnyedséggel leplezve, ami ebben a szédületben kötelező volt.
Zoéval megtörtént ez is, nem is tudta volna megmondani, számított-e rá, hogy egy
András nevezetű egyén – akit sokáig Istvánnak képzelt – előlép a tömegből. Semmisé-
ősz 63