Árnyékvilág

A vaku fényétől egy pillanatra csak vibráló köröket láttam magam
előtt. A kezem az arcom elé tartottam, és semmivel sem törődve haladtam
a parkolóhely felé, ahol az autóm állt. Közben folyamatosan
hallottam a gép kattogását. Gyorsan előkerestem a zsebemből a kulcsot,
és megnyomtam a nyitógombot, aztán felrántottam az ajtót.
Ahogy beültem a vezetőülésre, már indítóztam is. A motor halkan
felhörgött – a hírnév előnye, hogy legalább a leg jobb kocsikat vezetheti
az ember promóciós célzattal.
Körbenéztem, nehogy elüssek egy fotóst vagy egy rajongót – az kéne
még, hogy főcímben jelenjen meg, hogy irtom őket –, aztán gázt adtam.
Fogalmam sem volt, honnan tudták meg, melyik szállodában lakom, de
eldöntöttem, hogy még aznap délután szerzek valami más helyet, ahol
meghúzhatom magam. Mostantól úgysem lenne nyugtom itt.
Épp félúton voltam a stúdió felé, mikor megszólalt a mobilom.
A fülhallgató egyik felét a fülembe dugtam, és megnyomtam a megfelelő
gombot.
– Igen? – szóltam bele a mikrofonba. A vonal másik végén csend
volt egy ideig, aztán kattanást hallottam – letették a telefont. Sóhajtva
fékeztem le a pirosnál. Mostanában nem ez az első ilyen hívásom,
pedig már többször is cseréltettem számot, de hát, úgy tűnt, a fanatikusabb
rajongók számára nincs lehetetlen. Mikor ismét meghallottam
a megszokott csengőhang dallamát, gondoltam, fel sem veszem,
aztán a kijelzőn megláttam, hogy Peter Summers, az ügynököm keres.
– Szia, Pete! – köszöntem.
– Csak figyelmeztetni akartalak, hogy ne felejtsd el a ma estét! –
szólalt meg a hangja a fülemben. Egy pillanatig csendben agyaltam,
mire is gondolhat…
– Uh… A Valentino-parti… – nyögtem fel kétségbeesve. Pedig már
elterveztem, hogy korán ágyba bújok, és kialszom magam. A francba…
• 10 •