Árnyékvilág

dolog is történt. Odakint hangzavar tört ki, kocsik fékhangja hallatszott,
az ajtó kicsapódott, és az ablakon keresztül vakuk fénye villant
be a konyhába.
– Ezek megőrültek! – rontott be Julie az ajtón, miközben belerúgott
egy befelé nyomuló férfi lábába. Aztán becsukta az ajtót, és
elfordította a kulcsot a zárban.
– Mi a… mi a fene folyik itt? – Camilla döbbenten ült még mindig
a széken, és az ablakra tapadó fotósokat figyelte. A rutinomnak köszönhetően
én kapcsoltam a leggyorsabban, felpattantam, és behúztam
a függönyöket. Odakint nem szűnt a kiabálás zaja. Julie időközben
átsietett a nappalin a konyhába, és a barátnője kezébe nyomott
egy magazint. Camilla először értetlenül pillantott az újságra, aztán
ahogy olvasni kezdett, elkerekedtek a szemei.
– A következő oldalon képek is vannak. Rólad – nézett rá nyomatékosan
Julie. Odaléptem Camilla háta mögé, és a válla fölött belenéztem
a cikkbe.
– Jaj, ne! – nyögtem fel. – Sajnálom… – mentegetőztem, mintha
én hívtam volna ide az újságírókat. Csak tudnám, hogy találtak ide…
Lehet, hogy követtek? Idegesen túrtam a hajamba. Nem akartam belekeverni
őt ebbe az egészbe. Azt hittem, hogy lehetünk úgy barátok
vagy esetleg még annál is többek, hogy megmarad a nyugalmas kis
élete. Újságírók, zaklatások és stressz nélkül. Olyan naiv voltam!
– Most mi lesz? – rezzent össze Camilla, mikor valaki erőteljesen
kopogni kezdett az ajtón.
– Kimegyek, és elküldöm őket a büdös fenébe! – fortyant fel Julie,
odavágtatott az ajtóhoz, és hatalmasat rúgott belé. Mintha egy állatot
akart volna elrémiszteni a zajjal. A kezem automatikusan a telefonom
felé nyúlt. Ha bajban voltam, csak egyvalaki volt, aki mindig
ki tudott húzni belőle, és tudta, mit kell tenni.
• 83 •