Árnyékvilág

Mikor megszólalt az éjjeliszekrényen lévő telefon, gyorsan felkaptam.
A portás közölte, hogy látogatóm érkezett, és megkérdezte,
hogy felengedheti-e.
A nyitott ajtóban állva vártam, míg a lift megállt az emeleten, és
Camilla kiszáll belőle. Rávigyorogtam – máris sokkal jobb kedvem volt.
– Szia! – köszöntöttem, és ahogy beléptünk, lesegítettem róla a
vékony kis kabátkáját.
– Szép… nagy szoba… – nézett körbe.
– Az – bólintottam. A kívülállók általában el voltak ragadtatva
a szállodai minőségtől, de nem gondoltam volna, hogy Camillára is
hatással lesz ez a környezet. Körbesétált, és megérintette a festmény
keretét, mely a falat díszítette.
– Nem érzed magad… idegenül itt? – pillantott rám. – Tényleg
szép, és hatalmasabb a szobád, mint a mi egész lakásunk, de… olyan…
nem te vagy. Mármint, bocsánat… Nem akartam kritizálni vagy ilyesmi…
– zavartan lesütötte a szemét.
– Igazad van. Ez nem én vagyok – léptem közelebb hozzá. Igazán
gyönyörű volt, amikor zavarba jött. Ő volt az első, akinek az jutott
eszébe a puccos szállodai szobámról, hogy nem túl otthonos. Mások
mindig kifejezték, hogy mennyire irigyelnek engem a szerencsémért.
De Camilla meglátta a csillogás mögött a valóságot. Azt, hogy az
ember egyéniségét elnyomják az egyforma ágyak, szekrények, falak;
hogy sehol sem érzi otthon magát; hogy egy munkanap után nem
várja otthon senki sem. A magányt.
Az asztalra pillantott, aztán felcsillanó szemekkel nézett rám.
– Eszembe jutott valami… Persze, nem muszáj, ha nem akarod,
csak… – beharapta az ajkát. Érdeklődve néztem rá.
– Mit szeretnél? – Abban a pillanatban, ahogy ismét rám emelte a tekintetét,
úgy éreztem, hogy bármit is szeretne, azonnal teljesítem neki.
• 67 •