Árnyékvilág

– Sajnálom – vigyorodott el. – Csak olyan muris vagy így… Nem
tudok addig rendesen beszélgetni veled, amíg így nézel ki – nevetett
fel. Dühösen vágtattam el mellette, és hangosan becsaptam magam
mögött a fürdőszoba ajtaját.
Mi a fenét képzel magáról? Megnyitottam a vizet, és a tenyeremmel
dörzsölni kezdtem az arcomat. Nyomoztat utánam, és még ki is röhög.
Úgy kidobom innen, hogy a lába sem éri a földet!
Megpróbáltam magabiztos lenni, de amint kiléptem az ajtón, és
megláttam az asztal mellett, elszállt a haragom. Gondterhelten nézett
rám.
– Ezt elrontottam, igaz? – A hangja halk volt. – Nem akartalak
megbántani, csak… Nem tudom, hogy kell ezt az egészet… – motyogta.
– Mit hogy kell? – Nem igazán értettem, miről beszél, és azt sem,
hogy mit akar.
– Hát, barátkozni. – Zavartan megráztam a fejem.
– Miért akarnál velem barátkozni? – tettem fel az első kérdést, ami
eszembe jutott. Ez az egész helyzet olyan abszurd volt. Élem a megszokott
kis életemet, aztán egyszer csak kopognak, és egy híres sztár
áll az ajtómban közölve, hogy a barátom akar lenni. Ilyen maximum
egy tinédzserlány vágyálmában következhet be, nem a valóságban.
– Mert te nem akarsz velem. – A nevetésének keserű felhangja volt.
– Én ezt nem mondtam, csak… – Leültem a vele szemben lévő
székre.
– Csak? – nézett rám kíváncsian.
– Csak nem ismersz. Tegnap beszéltünk pár percet, és más voltam,
mint amit megszoktál, ezért gondolod, hogy meg akarsz ismerni.
Majd elmúlik az újdonság varázsa, és visszamész a saját világodba –
hadartam zavartan a véleményemet.
• 35 •