Árnyékvilág

Ha nagy tömegben voltam, a legrosszabb rémképek jutottak az
eszembe. Először is, hogy addig nyomnak és nyomnak, amíg el nem
fogy az összes levegőm, vagy össze nem roppannak a csontjaim. Aztán
ott volt még az elmebeteg rajongó rémképe, aki hirtelen előránt egy
kést, és hasba szúr – csak mert ne legyek másé, ha az övé nem lehetek.
Na és persze a féltékeny kétajtós szekrény, aki azért akarja betörni az
orrom, mert a barátnője az én képemet tette ki a szobája falára.
Vettem pár nagy levegőt, hogy megelőzzem a mostanában néha
rám törő pánikrohamot.
Amikor Camilla feltűnt az egyik sarkon, kicsit megkönnyebbültem,
mert azért bennem volt a félsz, hogy mégsem jön el. Nem úgy
öltözködött, mint azok a lányok, akik eddig körülvettek, de igazán
csinos volt. Megállt a Teavarázs előtt, tétován körbenézett, aztán az
órájára pillantott.
Nem tudom, miért nem indultam el azonnal felé… Csak néztem,
ahogy a száját harapdálva az utcákat és a pontos időt figyeli. Jólesett
tudni, hogy vár rám.
Már ötperces késésben voltam, mikor végre összeszedtem magam,
és átvágva az úton, elé léptem. Bosszúsan szusszantott egyet.
– Szia! – köszöntem neki mosolyogva.
– Azt hittem, elfelejtetted… – nézett rám vádlón.
– Soha – vágtam rá azonnal. – Elnézést, hogy késtem!
– Akkor… bemegyünk? – toporgott előttem kicsit idegesen. –
Már bántam, hogy megvárattam, nem akartam, hogy rögtön az első
benyomása negatív legyen rólam. Lenyomtam a kilincset, és az etikettnek
megfelelően elsőként léptem be a helyiségbe, aztán tartottam
neki az ajtót. – Menjünk hátra! – ajánlotta. Bár csak két, egymással
elfoglalt pár volt odabent, nem akartam, hogy felismerjenek,
így bólintottam.
• 42 •