Árnyékvilág

Kábának éreztem magam. Megdörzsöltem a szemem, és Julie-ra
pislogtam.
– Ezek elmebetegek… – nyögött fel. Bólintottam.
Megkönnyebbültem, mikor a motor berregni kezdett, és elindultunk.
Egy ideig még hallottam a minket követő autókat, aztán
pár élesebb kanyar után elhalkult a hangjuk. A megkönnyebbülést
hamar felváltotta a bizonytalanság gyomorszorító érzése. Hová megyünk
most? És mit fogunk tenni? Mit mondanak majd az újságíróknak
végül, amivel le tudják állítani őket?
Összerezzentem, mikor Julie megérintette a kezemet. Csak
most jöttem rá, hogy eddig olyan erővel szorítottam ökölbe az
ujjaimat, hogy teljesen elfehéredtek. Kinyújtottam őket, és összefűztem
Julie-éval. Hátradőltem az ülésen, és próbáltam megnyugodni.
Furdalt a lelkiismeret, amiért őt is belerángattam ebbe az
egészbe.
Egész úton senki nem szólt egy szót sem. Adam csak bámult ki az
ablakon, és az arca gondterheltnek tűnt. Peter az ölébe vette a laptopját,
és hevesen ütögette a billentyűket. Jó fél óra múlva álltunk csak
meg. Peter kinyitotta az ajtót és kiszállt, aztán kisegített minket is a
járműből. Egy kétemeletes, nyaralószerű ház előtt álltunk.
– Stephanie-val áthozattam a cuccaidat – szólt Adamnek, aztán
a kezébe nyomott egy kulcscsomót. – Kibéreltem pár hétre megint.
Csak a tiétek. És fogadtam néhány embert, akik figyelik a környéket,
és őrzik a nyugalmatokat – közölte. – Az emeleten jobbra az első
szoba Camilláé, mellette a barátnője kapott helyet, te pedig a szokásos
szobát kaptad.
Ahogy az ajtó felé néztem, észrevettem két öltönyös, nagydarab
fickót, napszemüveggel és pisztollyal az oldalukon. Mintha csak egy
maffiafilmből léptek volna elő.
• 87 •