Árnyékvilág

Mikor odakintről szirénahang hangzott fel, egymásra pillantottunk.
Némi kiabálás és dulakodás zűrzavara után megint kopogtatás
hangzott az ajtón, de ezúttal halkabb, mint az eddigiek.
– Adam, Peter vagyok, nyissátok ki! – hallottam meg egy férfihangot.
Adam az ajtóhoz sietett, és elfordította a zárban hagyott
kulcsot. Egy középkorú, jóvágású férfi lépett be a lakásba, és miután
visszazárta az ajtót, körbenézett. – Hello! – köszönt, aztán Adamhez
fordult. – Hogy a fenébe tudtál már megint ekkora bajba keveredni,
fiú? Nem megmondtam, hogy ha saját kocsival mész, figyeld,
hogy követnek-e? – morgolódott. Pont olyan volt, mint amilyennek
Adam elmondása alapján képzeltem. Egy apa, aki épp zsörtölődik
gyermeke figyelmetlensége miatt.
– Én figyeltem. Nem láttam senkit.
– Na jó, most már úgyis mindegy! – legyintett bosszúsan. – Szedjetek
össze néhány cuccot! Egy időre elköltöztök, amíg elül az ügy
– jelentette ki ránk pillantva. Összenéztünk Julie-val. Tudtam, hogy
mire gondol.
– Nem akarunk elmenni – szólaltunk meg egyszerre.
– A sakálok itt maradnak egy ideig… – vonta meg a vállát Peter.
Ismét Julie-ra pillantottam.
– Mennyi idő? – kérdeztem.
– Pár nap, talán pár hét. Attól függ, mit mondunk nekik… – kaptuk
meg a választ. Nem akartam elmenni. Nem akartam elhagyni az
otthonunkat, de elég ijesztő volt a helyzet ahhoz, hogy tudjam, nincs
más választásunk. Oké, ez végül is csak olyan, mintha pár napra nyaralni
mennénk, nem igaz?
Julie felsóhajtott, aztán elindult a szobája felé. Kelletlenül követtem
a példáját. Kinyitottam a szekrényemet, és az aljából előhorgásztam
a bőröndöt, amit már évek óta nem használtam. Gyorsan
• 85 •