Árnyékvilág

Szerencsére a taxis elég öreg volt ahhoz, hogy ne nézze a filmjeimet,
és ne ismerjen fel. Gyorsan fizettem neki, aztán elbotorkáltam ahhoz
a házfalhoz, aminél megbeszéltük a találkozót. Lehunytam a szememet,
és próbáltam mélyeket lélegezni. Voltak már kisebb-nagyobb sérüléseim
a forgatások során, de még sosem volt semmi ennyire rossz.
Talán mégiscsak kérnem kellett volna egy fájdalomcsillapítót.
– Szia! – köszönt rám Cam. Felnéztem, és próbáltam mosolyt
erőltetni az arcomra; végül egy fájdalmas fintor lett belőle.
– Szia! – nyögtem ki. Gyanakvóan nézett végig rajtam.
– Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki a végét járja… – lépett közelebb
hozzám.
– Történt egy kisebb baleset a forgatáson, megsérült a hátam, de
túlélem – feleltem, és megpróbáltam kiegyenesedni. A fogaim öszszeszorultak,
és egy halk, önkéntelen, sziszegő hang jött ki a számon.
– Miért nem szóltál, hogy rosszul vagy, és halasszuk el? – Camilla
pillantása egyszerre volt dühös és aggódó.
– Mert nem akartam elhalasztani – nyögtem, miközben fehér foltok
jelentek meg a szemem előtt.
– Bolond vagy? Mindjárt összeesel! – Megfogta a bal karomat,
hogy megtartson. Hálásan támaszkodtam rá. – Itt a kocsid? – Megráztam
a fejem. Felsóhajtott. – Oké, akkor kénytelen leszek valahogy
leszerelni Julie-t. Gyere! – Próbáltam nem nagy terhet jelenteni neki,
valamint nem elájulni, amíg el nem értünk a házukhoz. Beletelt egy
fél percbe, míg egy kézzel megtalálta a táskájában a kulcsait.
– Ülj le! – kísért el az egyik fotelig a nappaliban.
– Már haza is… – nyílt ki hirtelen az egyik ajtó, aztán összerezzentem
a hangos sikításra. Rettegtem, hogy mielőtt Cam megállíthatná,
rám veti magát a lakótársnője. Abba most biztosan belehaltam volna.
– Ez ő, ez ő!
• 55 •