Árnyékvilág

sóval és cukorral, majd beleforgattam a húsdarabokat, és egyszerűen
kisütöttem őket. A forró olaj várt a hagymára és a paprikákra is, valamint
az ananászra, miután élethalál-küzdelem árán sikerült kinyitnom
a konzervdobozt. Végül már csak a mártás maradt hátra, mert
időközben a rizs is megfőtt.
Egy kis tálkába friss paradicsom helyett ketchupot nyomtam –
egy profi szakács biztosan szörnyethal a látványtól, de most csak ez
volt itthon –, összekevertem ecettel, szója- és worchester-szósszal,
öntöttem hozzá egy kis cukrot, aztán az egészet felmelegítettem, és
meglocsoltam vele a húst. Körülbelül délre kész is lettem vele.
Julie valahogy mindig megérezte, hogy mikor van kész az ebéd,
mert amint megterítettem, elődugta a fejét a szobájából, és vigyorogva
szimatolt a levegőbe. Élvezet volt nézni, ahogy evett. Olyan
jóízűen, hogy attól bárki megéhezett volna. Most valamiért mégsem
akart megjönni az étvágyam. Kedvetlenül turkáltam a paprikadarabok
között.
– Na jó, mi a baj? – sóhajtott fel Julie, és halk csörrenéssel letette
a villáját a tányérra.
– Baj? – pillantottam fel értetlenül. Mi bajom lenne? A vizsgáim
jól sikerültek, az életem nyugodt volt (azok után, ami még Richmondban
történt, ezért voltam a leghálásabb), a festés is egész klaszszul
ment mostanában… Az életem tökéletes.
– Olyan arcot vágsz, mintha citromba haraptál volna… És még az
ecetre se foghatod, mert bele se kóstoltál a csirkébe.
– Semmi bajom – sóhajtottam bosszúsan, és a számba tömtem egy
paprikadarabot, csak hogy legyen okom hallgatni.
– Azt hittem, hogy a tegnapi buli után jobb kedved lesz, de nem
élvezted, igaz? – húzta el a száját Julie.
– Az… nem az én világom – fejtettem ki röviden és velősen.
• 32 •