Árnyékvilág

– Nem kellett volna elrángatnom… Sajnálom. – Olyan bűnbánó
arccal nézett rám, hogy rögtön lelkifurdalásom támadt.
– Azért annyira nem volt szörnyű… – tettem hozzá gyorsan. Legalábbis,
volt egy kellemes húsz percem, amíg „nem beszélgettem”.
– Én élveztem. Csak kár, hogy Adam Swanson hamar eltűnt… –
sóhajtott fel, nekem meg mintha megkeseredett volna a számban az
újabb falat paprika. – Mutattam már a tegnapi újságban? – pattant
fel lelkesen, és a nappaliban álló kisasztalról felkapott egy magazint.
– Hát nem szexi? – nyomta az orrom alá a lapot. Tényleg az volt, de…
Az arca… Miért nem vette észre senki, hogy a szemei szomorúak?
Vagy csak a képzeletem játszik velem?
A képpel a Sunrise második részét promózták. Adam hófehér
nadrágban és ingben pózolt a kamera előtt. Az arca olyan gyönyörű
és ártatlan, mint egy angyalé, de hátán a fekete szárnyak a sötétséget
jelképezték. A bukott angyal.
Hirtelen ugrottam fel – a szék hangos csattanással zuhant hátra.
– Jesszus, mi van? – sikkantott fel Julie, és a kezéből kiesett az újság.
– Semmi, csak… Nekem most festenem kell! – Úgy rohantam ki a
konyhából, mintha üldöznének. Julie nem jött utánam. Tudta, hogy
ha elkap az ihlet, akkor békén kell hagyni. Ahogy megpillantottam
azt a fotót Adamről, a szemem előtt felvillant egy kép.
Remegve állítottam fel a vásznat, és kevertem a festékeket. Az
ecset szinte magától mozgott a kezemben. Nem én irányítottam. Valami
felső erő vette át a hatalmat. Az agyam teljesen kikapcsolt, csak
éreztem a színeket, a vonásokat, a formákat.
Az időérzékemet teljesen elvesztettem. Mintha Julie beszólt volna
egyszer, hogy elmegy valahová, de nem voltam biztos benne. Lehet,
hogy csak képzeltem. A kopogtatás is csak jó pár perc múlva jutott
• 33 •