Árnyékvilág

– Akkor te miért? – kérdeztem. Adam intett, hogy mindjárt válaszol,
csak előbb lenyeli a falatot. Kuncogva bólintottam.
– Az álmodozás – felelte végül. Kicsit értetlen arcot vághattam,
mert bővebb magyarázatba kezdett. – Mindig elég… – elgondolkozott
egy pillanatra, hogy milyen szót is használjon. – …zárkózott voltam,
nem nagyon tudom hogyan kezelni az embereket.
– Engem egész jól kezelsz – mosolyogtam rá, miközben a gyomrom
egyfajta jóleső idegességtől összerándult.
– Mert rokonlélek vagy – nevetett fel. Figyeltem, ahogy hosszú
ujjaival leemel egy ananászdarabot a tésztáról, és a szájába dobja. Tetszettek
az ujjai. Finomak voltak, arisztokratikusak, mégis férfiasak.
Mikor felém pillantott, elpirulva hajtottam le a fejem, és letéptem
egy darabot a pizzámból.
– Szóval, míg mások elvoltak együtt, én álmodozással foglaltam el
magam. Aztán jött Peter, és rájöttem, hogy a színészet maga a fantázia
– mesélte. Letettem a kezemben lévő pizzaszeletet, és csak hallgattam
őt. Az arca olyan átszellemült volt, amilyennek még sosem
láttam. – Mindig más lehetek, olyan dolgokat tehetek meg, amiket a
valóságban nem. Akár repülhetek is – nevetett fel izgatottan, aztán
felém fordult, és a pillantásától forróság öntötte el minden porcikámat.
– Sosem hittem volna, hogy egyszer találkozom egy olyan lánynyal,
mint te. Aki mellett minden másodpercben úgy érzem magam,
mint egy kamasz fiú az első randevúján – hajolt közelebb hozzám.
A hangja hirtelen mélyebb és rekedtebb lett. Megborzongtam, mikor
egyik kezével végigcirógatta az arcomat. – Eddig folyton csak
néztelek, de nem mertelek érinteni. Féltem, eltűnnél, ha hozzád érnék.
– Meg akartam szólalni, de ha sikerült is volna kinyögnöm valami
értelmeset, Adam azt is megakadályozta. Ujját a számra helyezte.
Éreztem, ahogy a torkom teljesen kiszárad. – Maradj kérlek… Veled
• 72 •