Árnyékvilág

– Váo, gyors felfogás! – húztam el gúnyosan a számat.
– Hány éves vagy? – hagyta figyelmen kívül a megjegyzésemet.
– Nem mondták még neked, hogy nem illik ilyet kérdezni egy nőtől?
– Elnézést… Igazad van – biccentett bocsánatkérően.
– Egyébként huszonegy – feleltem. Végigmért, én pedig zavartan
hajtottam le a fejemet. – Most meg mit bámulsz? – nyögtem ki.
– Nem látszol annyinak. Maximum tizennyolcnak…
– Nem tudom eldönteni, hogy ezt most bóknak vagy sértésnek
kéne-e tekintenem.
– Inkább csak megállapításnak – eresztett meg egy féloldalas mosolyt.
– És te? Hány éves vagy? – kérdeztem vissza.
– Huszonhárom – felelte azonnal. Én is ugyanolyan leplezetlenül
végigjárattam rajta a tekintetemet, mint az előbb ő rajtam – most
legalább volt rá ürügyem. Azt hiszem, ez szórakoztatta, mert alig bírt
elfojtani egy mosolyt. Rövid, barna tincsei kuszán meredeztek mindenfelé,
mintha épp most kelt volna ki az ágyból – lehet, hogy meg
kellene említenem, hogy már régen feltalálták a fésűt –, kékesszürke
szemei álmosnak tűntek, és az arcát körülbelül egynapos borosta fedte
– úgy látszik, a borotvával sincs közeli ismeretségben.
– Nem látszol huszonháromnak. – Felvonta a szemöldökét. – Maximum
huszonkettő és félnek. – Felkuncogott.
Hirtelen csiklandást éreztem az oldalamnál – összerezzentem.
A vállamon lévő kistáskához kaptam, és vadul turkálni kezdtem benne.
Végül megtaláltam, amit kerestem – a mobilomat.
– Bocsánat, a lakótársam az – kértem elnézést Adamtől, aztán fogadtam
a hívást. – Igen?
• 20 •