Árnyékvilág

– Értem – bólintott hamiskás mosollyal az arcán. – Akkor jó szórakozást!
– Kösz – fintorogtam rá. Gyorsan felkaptam a dzsekimet, és már
rohantam is az autóm felé, mikor a telefon megállított. Előhalásztam
a zsebemből, és felvettem.
– Halló! – szóltam bele türelmetlenül.
– Az enyém leszel – jött egy eltorzított női hang (legalábbis reméltem,
hogy tényleg női) a másik oldalról.
– Aha… – nyögtem ki enyhe megrökönyödéssel és bosszúsággal.
– Nincs jobb dolgod ennél? Elég szánalmas zaklatni másokat. – Elegem
volt már abból, hogy mindenki azt hitte, joga van beleturkálni
az életembe.
– Meg kell értened, hogy mi összetartozunk! Szükségünk van egymásra!
– Neked maximum egy jó orvosra van szükséged, nekem pedig
arra, hogy békén hagyj! – morogtam a telefonba. – Most pedig, ha
megbocsátasz, épp egy csodás lányhoz igyekszem, akinek rendben
vannak az agytekervényei. Szia!
– Hazudsz! – hallottam még a telefonban, de megszakítottam a
vonalat. Vettem pár mély levegőt, aztán elindultam a teázóhoz. Úgy
döntöttem, a kocsit a szállodánál hagyom, mert az autóm azon a környéken
biztosan feltűnő lenne, és nem akartam, hogy a mai délután
bármi vagy bárki megzavarjon.
Egy kicsit korábban értem oda, mint négy óra, így egy kapualjba
húzódva próbáltam láthatatlanná válni. Már rettegtem attól, hogy
felismernek. Olyan érzés ez, mintha mindig mindenhol figyelnének.
Gyerekkorában csak képzelődik ilyesmiről az ember – a mumus leskelődik
a szekrényből, a rossz arcú öregúr meg az iskola mellett –, de
az akkori fantáziák most valósággá váltak.
• 41 •