A szám letöltése PDF formátumban - Kráter Műhely Egyesület

A történelem faggatása
Aztán ahogy telt-múlt az idõ, mind ritkábbá vált látogatása, közös kiruccanásaink, kö -
zös ebédjeink. Egyszer aztán végképp elmaradt az öreg Gányi. A gordonosi romák utol -
jára a temetõben látták. Aztán, mintha a föld nyelte volna el. Eltûnt a városból, eltûnt a
Gor donból. Nem kereste senki. Nekem nagyon hiányzott. Állítólag még volt annyi ereje,
hogy kivergõdjön az õsi cigánytelepre a Sajó-partra, ahol az övéi között szenderült örök
nyu galomra.
Emlékét õrzöm, akárcsak az eldózerolt Gordonnak, a cigányvárosnak.
Orsós Jakab
Világom
Míg a cigányság nagyobb része törzsekben élt, addig mi külön kóboroltunk egyik
me gyébõl a másikba, egyik vidékrõl a másikra. Csak késõbb, serdülõ gyermekként értet -
tem meg, hogy miért ezt rendelte nekünk a sors. Apám szívasztmától szenvedett és az
idõjárás annyira megviselte, annyira befolyásolta a hangulatát, jó vagy rossz kedvét,
hogy a törzs – amelyikhez valaha tartoztunk – nem tudta elviselni, kiközösített ben nün -
ket. Azoknak, akik törzsekben éltek, nem volt fényes az életük, de mégsem voltak any -
nyi ra kitéve az emberek kénye-kedvének. A nagyobb cigány törzsek háborítatlanul élték
a maguk életét. Ha mégis megtámadták õket, az asszonyok is csatasorba álltak. A fér -
fiak az állandóan övük mellé tûzött, vagy a karjukon hordott borotvaéles fejszével, az
asszo nyok a „tujág” nevezetû batyufával védekeztek.
Azért, mert különváltunk, nem különböztünk a törzsbeli családoktól. Ugyanazok a
szo kások uralkodtak nálunk is, mint amazoknál. Azzal a kivétellel, hogy apám be teg sé -
gét megszenvedtük mindnyájan. Persze idõvel megszoktuk, mert nem ismertünk job bat.
Mindennapos vendég volt a verekedés, perlekedés. A tíz gyerek jóformán mást sem
hallott, csak szitkot, káromkodást, de föl se vettük. Amikor apám jobban volt, igyekezett
a kedvünkben járni. Az alacsony növésû, sovány, mozgékony ember tudott kedves
is len ni, ha akart. Anyámat nagyon szépnek láttam: fekete, hosszú, hullámos haja,
metszõ te kintete még ma is elõttem van. Egyek voltak apámmal abban, hogy amennyire
tudtak ütni-verni bennünket, annyira szerettek is.
A kisgyerekekkel igen fárasztó volt a vándorlás. A család vagyona nem okozott gon -
dot – alig néhány gönc, fõzõedény húzta a hátunkat –, az apróságok annál inkább. Õket
többnyire apám és anyám cipelték az ölükben vagy a nyakukba véve.
Talán ötéves lehettem, amikor – a jó Isten a megmondhatója, miért – egy község ha -
tá rában lecihelõdtünk, aztán nem is mentünk tovább.
Attól kezdve minden megváltozott. Apám egy jómódú paraszttól megvett há rom -
száz négyszögöl földet. Persze annak is megvolt az oka, hogy a paraszt cigánnyal csinált
vásárt. A háromszáz pengõ, amit apámtól kapott, az árveréstõl mentette meg.
Furcsa üz letet kötöttünk, hisz a földünkbe bukfencet lehetett vetni, egyebet nem. Nem
is mû vel ni kellett nekünk, hanem megkapaszkodni. Hamarosan egy kis sátrat illesztettünk
rá. Nyár volt, amikorra apám az utolsó részletet is kifizette. A föld végén vertünk
tanyát, de a falu népe még így is lázongott:
45