A szám letöltése PDF formátumban - Kráter Műhely Egyesület

Világbeszéd
tör tént, örömet és bánatot is. Elõrehajolt, és erõsen fogta székének karfáját, olyan erõ -
sen, hogy arca egészen kipirult.
– Bánt valami, kedves? – suttogta Harry.
De Sally Carrol nem válaszolt. A hegedûk dallamos sírása és az üstdobok ütemes
per gése által kísérve elsuhantak mellette a sötétben jól ismert kedves öreg kísértet-bará -
tai a temetõbõl, s már tova is tûntek, anélkül hogy búcsút inthetett volna nekik, amikor
a kis fuvolák, eleinte alig hallhatóan, cifrázni kezdték:
Ó Dél, álmaim országa,
Ó Dixieland, hazám,
Hazamegyek hozzád, haza,
Ó Dixieland, hazám.
5
Az éjjel különösen hideg volt. Az elõzõ nap egy hirtelen jött olvadás majdnem egé szen
tisztára mosta a várost, de most megint kísértetiesen szitált felettük a lágy porhó. Hullá -
mos vonalakban hajtotta maga elõtt a szél, és az alacsonyabb légrétegekben finom szem -
cséjû köddé formálta. Az ég nem látszott sehol – csak egy sötét, hatalmas hó zá por ral
fenyegetõ sátor volt helyette az utcákon sorakozó házak fölött… A kivilágított ab la kok ból
áradó barnás zöld fények melegét lehûtve és a szánok elé fogott lovak ügetésének ütemes
hangját tompítva süvített az északi szél. Micsoda szörnyû hely, gondolta Sally Carrol, egyenesen
borzalmas. Éjszakánként néha úgy vélte, nem is lakik ebben a városban senki – már
rég elment mindenki –, és itt hagyott csapot, papot, és vilá gos ablakú házat, hogy idõvel
takarja be – mint a sírokat szokta – a nedves hólepel. Iste nem, ha az õ sírját is egykor hó
fogja borítani! Egész télen át ilyen hatalmas hólepel alatt kell feküdnie, és fejfája is csak egy
világos árny a többi világos árny között. Az õ sírja vastag hótakaró alatt! Lehetetlen! Az
övét virágoknak kell borítaniuk, napfénynek és esõnek kell mosdatnia.
Megint azokra az elszigetelt kis vidéki házakra gondolt, melyek mellett ide utazván
el haladt a vonaton, és arra, milyen is lehet ott az élet egy egész hosszú és zord télen át
– a vakító fehérség az ablakokon kívül, a megfagyott kéreg a hóbuckákon, s végül a las -
sú, örömtelen olvadás, és a hideg tavasz, melyrõl Roger Patton mesélt neki. Erre cserélje
õ az õ tavaszát, azt az orgonaillatos tavaszt, azt az édes, leírhatatlan érzést, amit az a
déli tavasz idéz elõ a szívében? Ha elveszti azt a tavaszt, azt a leírhatatlan édes érzést,
ké sõbb a lelkét is elveszti majd.
Aztán kitört a hóvihar, és egyre erõsödött. Sally Carrol érezte, ahogy a hópelyhek
gyorsan olvadnak a szempilláin, és ahogy Harry szõrmekabátos karjával feléje nyúl és
megigazítja fején a nehezen kezelhetõ füles sapkáját. Aztán a kis hópelyhek sûrûn és
egy mással csatázva hullottak alá, s a lovacska engedelmesen lehajtotta fejét, amint szinte
pilla natok alatt áttetszõ fehér zúzmararéteg képzõdött a szõrén.
– Ó, Istenem, Harry, fázik szegény – mondta Sally Carrol együttérzõen.
– Kicsoda? Ja, a ló. Dehogy. Szereti!
Tíz perc múlva a szán befordult a sarkon, és máris ott volt elõttük utazásuk végcélja.
Egy magas domb legtetején, élénk világoszöld körvonalakkal a téli égbolttal a háttérben,
ott állt a jégpalota. Háromemeletes volt, bástyákkal és lõrésekkel és keskeny jég-
83