A szám letöltése PDF formátumban - Kráter Műhely Egyesület

PoLíSz
nyes volt. – Képtelen vagyok elmondani, mennyire közel áll szívemhez mindez… ha
nem tudnád.
– Amit te szeretsz, Sally Carrol, azt én is határtalanul fogom szeretni.
– Nem, nem, egyáltalán nem rólam van szó – mondta Sally Carrol. – Arról van szó, hogy
azok a régmúlt idõk most is itt vannak bennem. Azok a fiúk, akik elestek, és most ezek -
ben a sírokban fekszenek, talán nem voltak fontos emberek, nyilván csak egyszerû em -
berek lehettek, mert ellenkezõ esetben nem lennének „ismeretlenek.” De õk azért hal tak
meg, ami számomra a legszebb és a legfontosabb a világon. S ez a Dél, vagyis az, amit a
Dél jelentett egykor. Tudod – folytatta, és hangja még mindig szomorkás volt, és a szeme
még mindig fátyolos a könnyektõl –, itt az embereknek voltak álmaik, és azok min dig
összefüggtek valamivel, és én is ilyen álmok közt nõttem fel. Nem volt értelme har colni
ellene, mert álmodni jó, álmodni szép, de az álmok mégiscsak elmúlnak, soha sem válnak
valóra, és ezért nem érheti az embert csalódás. Ám én is igyekeztem úgy élni, ahogy régen
éltek az elõdeim: a noblesse oblige elvei szerint, melyekbõl még most is meg maradt valami,
nem sok, de valami. Tudod, mint egy szál rózsa egy kertben, mely szemünk láttára pusz -
tul. De azért mégis megmarad valami belõle. Valami furcsa udva rias ság és lovagiasság az it -
teni fiúkban, egy-két régi történet, melyet egy öreg katonától hallok itt a szomszédban, és
né hány sötét bõrû vénember. Óh, Harry, volt valami, volt valami! Tudom, hogy te ezt so ha -
sem fogod megérteni, és én nem is tudom ezt neked el magyarázni, de volt itt valami, volt.
– Nagyon is megértlek, Sally Carrol – mondta ismét a fiú csendesen.
Sally Carrol mosolygott, és felszárította könnyeit a fiú zsebkendõjének csücskével,
mely a mellényzsebébõl kandikált ki huncutul.
– Ugye nem vagy szomorú, drágám? Kérlek, ne légy szomorú, mert én sem vagyok
az, még ha sírok is. Boldog vagyok, mert ebbõl a temetõbõl és ezekbõl a gondolatokból
min dig erõt tudok meríteni.
Kéz a kézben lassan bandukoltak visszafelé. Arrébb, puha pázsitra lelve, Sally Carrol
ma ga mellé ültette a fiút, és háttal egy alacsony régi kerítés maradványainak tá masz -
kodva, hallgattak egy ideig.
– Szeretném, ha az a három öregasszony eltûnne innen – nyafogott Harry. – Meg
akarlak csókolni, Sally Carrol.
– Én is téged.
Türelmesen megvárták, míg a három hajlott hátú öreglány távozik, és aztán a lány
meg csókolta a fiút. A csók boldog örökkévalóságnak tûnt, melyben megszûnt a bánat
és az öröm, és rajtuk kívül nem is volt más, mint a kéklõ ég és a szél a fejük fölött.
Aztán lassan elindultak hazafelé, miközben a sarkon az alkony sötétje a múló nap fé -
nyé vel keveredve színleg bonyolult sakkjátszmába kezdett.
– Január közepén eljössz hozzánk – mondta a fiú –, és ott leszel nálunk legalább egy
hónapig. Nem fogod megbánni. Ilyenkor van nálunk a téli karnevál, és ha még sohasem
láttál igazi havat, akkor a szó szoros értelmében meseországban fogod érezni magad.
Lesz ott minden, korcsolya, sí- és szánlesiklás, szánkózás a szikrázó havon. Már régen
volt nálunk igazi téli karnevál, úgyhogy ez most fantasztikus lesz.
– És, Harry, mondd, nem fogok én ott fázni? – kérdezte Sally Carrol.
– Persze, hogy nem, nyuszikám. Lehet, hogy az orrocskád egy kicsit piros lesz, de
fáz ni sohasem fogsz, az ki van zárva. Nálunk hideg a tél, de száraz.
74