A szám letöltése PDF formátumban - Kráter Műhely Egyesület

PoLíSz
– Igen… mert sohasem tudnék hozzád menni. A szívem csücske vagy, Clark, és az
is maradsz, amíg világ a világ, de nem tudok ebben a városban maradni, mennem kell.
Úgy érzem, itt elvesznék, elásnám magam. Tudod, bennem két személy él. Az egyik az
ál mos, lusta nõ, akit te is szeretsz. A másik viszont telis-tele van energiával, azzal az ér -
zés sel, hogy vad dolgokat hivatott csinálni. S ez a tulajdonságom egyszer még hasznos
lehet, velem marad akkor is, amikor már nem leszek szép, és senkinek sem kellek.
Itt Sally Carrol hirtelen elhallgatott, elfogta a jól ismert déli bánat, és mélyet sóhajtott:
„Ó, de mit is beszélek itt összevissza!”
És Sally Carrol fejét az ülés támlájára hajtva hagyta, hogy a virágillatos levegõ si mo -
gas sa félig csukott szemhéját, és borzolja bubifrizurája tincseit. Már elhagyták a várost,
és az autó robogott tovább az út két oldalán nõtt élénkzöld csalit és fû össze gu ban co ló -
dott hajtásai és a magas fák között, melyeknek lombos ágai nyújtottak enyhet az arra
hala dó vándornak. Többször is elhaladtak egy-egy ütött-kopott néger viskó mellett, mely -
nek ezeréves fehér hajú lakója kötelességtudóan szívta kukoricacsutka-pipáját az ajtó ban,
és közben láttak még több tucat félmeztelen apró fekete gyereket, kislányt és kis fiút, akik
rongybabáikkal játszottak a magas fûben a házak elõtt. A távolban lusta gya potföldek
voltak, amíg csak a szem ellátott, melyeken a munkásember is csak olyan meg -
foghatatlan árnyalaknak tûnt, mint akit a nap adott kölcsön a földnek, de nem azért, hogy
dolgozzon, hanem hogy betartson egy évszázadok óta õrzött hagyományt az aranyló
szeptemberi gyapotmezõn. És a fák és a kalibák és a sáros folyó felett ezt az álmos festõi
látványt ölelte körül a tikkasztó hõség, mely mégsem volt ellenség, hanem épp ellen -
kezõleg, jó barát, mint egy nagy meleg nõi mell, mely csecsemõjét: a földet táplál ja.
– Megérkeztünk, Sally Carrol!
– Szegénykém, alszik, mint a bunda.
– Ébredj. Vagy már arra is lusta vagy?
– Vár ránk a víz, Sally Carrol. A jó hûvös vizecske.
Sally Carrol álmosan felnézett.
2
Novemberben érkezett Tarletonba északról egy magas, széles vállú, jóképû fia tal -
ember, akinek Harry Bellamy volt a neve. Összesen négy napot szándékozott itt tölteni.
Azért jött, hogy választ kapjon egy kérdésre, mely nem hagyta nyugodni azóta, hogy a
nyár közepén Ashville-ben megismerte Sally Carrolt.
Nem kellett sokáig várnia a válaszra. Csak egyetlen csöndes délutánra és estére volt
szük sége a lobogó tûz mellett a kandallónál, hogy megkapja, mert Harry Bellamyben
meg volt minden, amire Sally Carrol vágyott; s azonkívül szerette is a fiút – lelkének
azzal a tiszta részével szerette, melyet õ épp egy ilyen igaz szerelemre tartogatott.
Ezen az utolsó csendes délutánon, melyet együtt tölthettek, sétálni indultak, és Sally
Carrol hirtelen azon kapta magát, hogy lábai szinte akaratlanul a temetõ felé viszik, ahol
– ha egyszer már ott volt – mindig is szívesen elmélkedett. Amikor a temetõ a lenyugvó
vi dám napsugarak szürkésfehér és arany-zöld fényében látható lett, habozva megállt a
rácsos vaskapunál.
– Szoktál szomorkodni, Harry? – kérdezte halvány mosollyal.
– Szomorkodni? Nemigen!
72