A szám letöltése PDF formátumban - Kráter Műhely Egyesület

Világbeszéd
– A fehér felöltõsök a Wacouta Club tagjai – súgta Harry Sally Carrol fülébe lelkesen.
– Ezek kel a fiúkkal szoktál táncolni esténként.
A hangerõ tovább nõtt; az egész barlang lassan csak a fáklyák fantasztikus ten ge ré -
nek tûnt, mert hullámzott, mint a tenger, a lángok, a színek óriási kavalkádjában, és a
puha bõrcipõs léptek ritmusában. Aztán a menetoszlopok megálltak, az egyik szakasz
a másik mellé fejlõdött, míg az egész processzió egy hatalmas, lángoló fáklyákból álló
tö mör fal nem lett, s aztán ezer torokból tört fel az üdvrivalgás, mely úgy megtöltötte a
le vegõt, mint egy mennydörgés, és melybe a fáklyák lángja is beleremegett. Óriási,
lenyû gözõ volt a pillanat! Sally Carrolnak úgy tûnt, most annak a tanúja, amint Észak
áldo zatot mutat be egy nagy-nagy oltár elõtt a pogány hóistennek. Amint a hang elült,
a zenekar ismét rázendített, mindenki énekelt, és aztán mindegyik csoport hangosan
üdvözölte a másikat, s ez csak úgy visszhangzott a barlangban mindenütt. Sally Carrol
nagyon csendesen ült, és figyelt, miközben az ütemes felkiáltások élesen hasítottak bele
a csendbe; s amikor a barlangban hol itt, hol ott sortüzek lobbantak, melyeket nagy füst -
felhõ követett – a fényképészek dolgoztak vakuikkal –, összerezzent. Aztán mindennek
vége lett. A klubok ismét menetoszlopok lettek, és elöl a zenekarral rázendítettek a kö -
vet kezõ indulóra, és nagy dobpergés közepette elmasíroztak.
Mindenki szedelõzködni kezdett, és elindult kifelé a folyóson. Elöl Harry ment Sally
Carrollal. Fogták egymás kezét. Lent a folyosó egy jégkamrával zárult, melynek
mennye zete olyan alacsony volt, hogy le kellett hajolni, s közben el kellett engedni egy -
mást. Fogalma sem volt arról, hogy a kamrából néhány ragyogóan fényes kis gangocska
is nyílik, amikor azt látta, hogy Harry belép az egyikbe, és alakja fokozatosan olvadni
kezd az áttetszõ zöldes fényben.
– Harry! – szólt utána.
– Gyere! – kiáltott Harry. – Még látnunk kell alattunk a labirintust, mielõtt ki kap csol -
ják a villanyt.
– Harry! – kiáltott Sally Carrol ismét.
– Gyere utánam! – volt a válasz.
Körülnézett az üres kamrában, a társaság többi tagja nyilván úgy döntött, hogy in -
kább hazamegy, és már kint is volt minden bizonnyal, és már valahol a hóbuckák között
ban dukolt. Habozott, de aztán Harry után rohant.
– Harry! – kiáltotta kétségbeesetten.
Harminc lábbal lejjebb egy fordulóhoz ért; mintha hallott volna valami tompa választ
vala honnan balról, messzirõl. Elindult arrafelé, de már kezdte elveszíteni a fejét. Jött
még egy forduló, befordult, s aztán két hosszan ásítozó folyosó jégbõl.
– Harry!
Semmi válasz. Rohant tovább elõre, de aztán megfordult, mint a villám, és vissza -
futott arra, amerrõl jött. Hirtelen egész lényét elfogta a páni jeges félelem.
Megint egy fordulóhoz ért – ez az? –, balra fordult, és abba a helyiségbe jutott, mely a
bejárat kellett, hogy legyen a hosszú, alacsony kamrába, de az is csak egy kristályoktól
fény lõ átjáró volt, melynek vége a sötétbe veszett. Ismét Harryt szólította, de a válasz csak
a falak által visszavert tompa visszhang volt. Visszament, befordult a következõ sar kon, és
egy széles folyosóra jutott. Ez olyan volt, mint egy zöld folyosó a szétvált Vörös-tenger két
vízfala közt, mint egy nedves boltíves kripta, mely üres sírhelyeket köt össze egymással.
85