értekezés - Budapesti Corvinus Egyetem

Legtöbbször azonban sem a megbízó, sem az ügynök nem képes költségmentesen
garantálni azt, hogy az ügynök a megbízó szempontjából optimális döntéseket hoz. Az
ügynöki viszonyok többségében mind a megbízónál, mind pedig az ügynöknél
felmerülnek pozitív ellenőrzési és kapcsolati költségek, emellett az ügynök döntései
némiképp eltérnek azoktól a megbízó javát maximálisan szolgáló döntésektől. A
megbízó jólétében tapasztalható visszaesés, mely az efféle eltéréseknek tudható be,
pénzben kifejezve szintén az ügynöki viszony költségének tekinthető”, melyet a
szerzők a „reziduális veszteség” kifejezéssel jelölnek.
Jensen és Meckling [1976] tehát az ügynöki költségeket a következők összegeként
határozza meg: 1. a megbízó ellenőrzési célú kiadásai, 2. az ügynök kapcsolati költségei,
valamint 3. a reziduális veszteség. A racionális megbízó számol az ügynök esetlegesen
opportunista viselkedésével, így azt az ügynöki szerződések megkötésekor is figyelembe
veszi. Következésképp az ügynök érdekelt az ügynöki költségeket mérséklő intézkedések
meghozatalában – ami a kockázatkezelés szempontjából lényeges elképzelés.
Barnea, Haugen és Senbet [1985a] különbséget tesz a pénzügyi ügynökelmélet és a
gazdasági ügynökelmélet között. Míg az előző az optimális pénzügyi szerződéseket, az
utóbbi az ügynök számára optimális munkaszerződéseket vizsgálja. 31
A pénzügyi ügynökelmélet a tőkefinanszírozók (tőketulajdonosok és hitelezők)
különféle csoportjai közötti viszonyt állítja középpontba a társaság optimális
finanszírozásának összefüggésében. 32 A részvényesek és hitelezők között bekövetkező
ügynöki konfliktusok oka követeléseik eltérő természetében keresendő. A
hitelezőknek meghatározott összeg jár, illetve a társaság csődje esetén a teljes cégérték
arányos része eredeti követelésük mértékéig. A részvényesek ezzel szemben
maradványjogosultak. Ők a hitelezők kifizetése után fennmaradó cégértékből
részesülnek. A részvényesek érdekeit szem előtt tartó menedzserek olyan döntések
meghozatalára törekszenek, amelyek révén a vagyon a hitelezőktől a részvényesekhez
kerül. 33
Smith és Warner [1979] a hitelezők és részvényesek közötti konfliktus négy fő okát tárja
föl: 1. Alulberuházottság („underinvestment”) – ha a vállalkozás értékében jelentős arányt
képviselnek a jövőbeni beruházási lehetőségek, a kiemelkedő kockázatú adóssággal terhelt
31
Egy szerződés akkor tekinthető optimálisnak, ha a menedzsereket arra ösztönzi, hogy konkrét
célkitűzéseiket, a kockázathoz való hozzáállásukat, illetve információs előnyüket a megbízó érdekeit
messzemenően figyelembe véve hasznosítsák. Lásd Holmstrom [1979], Shavell [1979], Barnea, Haugen és
Senbet [1985a].
32 Jensen és Meckling [1976], valamint Myers és Majluf [1984] a részvényes–hitelező konfliktus analógiájára
úgyszintén a meglévő és új részvényesek közötti érdekellentétet vizsgálják, és annak működési elvével
kapcsolatban hasonló következtetésekre jutnak.
33 Lásd Jensen és Meckling [1976], illetve Smith és Warner [1979]. Amint azonban Ammon [1998] rámutat,
e konfliktus csak akkor alakul ki, ha a fizetésképtelenség valószínűsége nem nulla. Bőséges pénzárammal
rendelkező, nyereséges vállalatok esetében úgy tűnhet, hogy e két tulajdonostípus érdekei többé-kevésbé
azonosak. Minél nagyobb azonban a pénzügyi nehézség valószínűsége, annál markánsabban eltérnek a
részvényesi és kötvényesi érdekek.
33