Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
Láttam... az Emberfiához hasonlót: hosszú palástba volt öltözve, mellén aranyövvel körülövezve;<br />
feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a tűz lángja; lába hasonló volt a kemencében<br />
izzó aranyérchez; hangja olyan, mint a nagy vizek zúgása.<br />
Aztán ugyanott az 1:17-ben:<br />
Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, ő rám tette jobbját, és így szólt: „Ne félj, én<br />
vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a<br />
halál és a pokol kulcsai. Írd meg tehát, amiket láttál: amik vannak, és amik történni fognak ezek<br />
után.”<br />
És mint Szent János, a patmoszi látnok, hűen leírtam, amit láttam, és beletettem a regényembe. És igaz<br />
volt, bár akkor még nem tudtam, kire utal ez a leírás:<br />
Ki tudta venni az egyik arcát: ősi márványarc, egy rettenetes öregember, zuhatagszerű fehér szakállal.<br />
Milyen erős orra van. Milyen nemes vonásai. Olyan fáradt, olyan komoly, annyira nem közönséges.<br />
Nyilván egy király.<br />
Valóban király volt. Krisztus, aki visszatért, hogy kimondja az ítéletet. És ezt teszi a regényemben: kimondja<br />
az ítéletet a sötétségbe zárkózott ember felett. Ez az ember, aki a sötétségbe zárkózott, bizonyosan<br />
a Sötétség Hercege, a Gonosz Erő. Bárhogy nevezzük is, elérkezett az ő ideje. Megítélték és bűnösnek találták.<br />
Félix Buckman zokoghatott az efölött érzett szomorúságától, de tudta, az ítélettel nem lehet vitatkozni.<br />
Ezért továbblovagolt, anélkül, hogy visszafordult vagy visszanézett volna, csak a félelem és a vereség<br />
sikolyát hallotta: az elpusztított gonosz utolsó kiáltását.<br />
Tehát a regényem a Biblia más részeiből is tartalmazott elemeket, csakúgy, mint az Apostolok cselekedeteiből.<br />
Ha megfejtjük, úgy találjuk, hogy a felszínen lezajló történettől (amelyről most nem kell beszélnem)<br />
meglehetősen különböző dolgokról mesél valójában. Az igazi történet egyszerűen ez: Krisztus<br />
visszatér, ezúttal királyként, nem pedig szenvedő szolgaként. Bíróként, semmint egy igazságtalan ítélet elszenvedőjeként.<br />
Minden megfordult. Regényem központi üzenete, anélkül, hogy tudtam volna róla, egy figyelmeztetés<br />
volt a hatalmasoknak: hamarosan megítéltettek és bűnösnek találtattok. Hogy kire is utalt ez<br />
pontosan? Hát ezt nem tudom megmondani, jobban mondva, inkább nem akarom. Nincs biztos tudásom erről,<br />
inkább csak egy intuícióm. És ez még nem elég, hogy elinduljunk rajta, úgyhogy inkább megtartom a<br />
véleményem magamnak. De talán felteszik magukban a kérdést: milyen politikai események történtek az<br />
országban 1974 februárja és 1974 augusztusa között? Gondolkodjanak el, kit ítéltek meg és találtak bűnösnek,<br />
ki hullott alá, mint egy lángoló csillag a romlásba és kegyvesztettségbe. A legnagyobb hatalommal<br />
rendelkező ember a világon. És most is ugyanazt a részvétet érzem iránta, mint amikor ezt az álmot láttam.<br />
„Az a szegény, szerencsétlen ember – mondtam a feleségemnek könnyekkel a szememben. – Bezárva a sötétségbe,<br />
amint a zongorán saját magának játszik, tudva, mi vár rá.” Az isten szerelmére, bocsássunk meg<br />
neki végre. De mindent, amit vele csináltak, és az embereivel – „az elnök emberei”, ahogy mondják –, azt<br />
meg kellett tenni. Most már azonban vége, és ki kellene engedni őt újra a napfényre; senkit, semmilyen teremtményt<br />
sem szabadna a sötétségbe zárni örökre, rettegésben. Ez nem emberséges.<br />
Akkoriban, mikor a Legfelsőbb Bíróság úgy határozott, hogy a Nixon-kazettákat el kell küldeni egy különleges<br />
ügyésznek, egy kínai étteremben ettem, Yorba Lindában, a kaliforniai kisvárosban, ahol Nixon iskolába<br />
járt – ahol felnőtt, ahol egy vegyesboltban dolgozott, ahol egy parkot is elneveztek róla, és persze<br />
ott áll a Nixon-ház is, egyszerű deszkával burkolva, meg minden. A szerencsesütimben a következő jósla-