You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
vártam azt a bizonyos kopogást az ajtón. Végül egyszer szóltak, hogy „menjünk a belvárosba” (ők így<br />
mondták mindig), és a rendőrség órákon át vallatott. Még a Légierő is behívott kihallgatásra; az ottaniak<br />
vizsgálták a Marin megyében tapasztalható terrorista tevékenységet, amit ezúttal nem a hatalom képviselőinek,<br />
hanem a San Quentinből szökött fekete fegyenceknek tulajdonítottak. Kiderült, hogy az enyém mögötti<br />
ház az egyik csoportjukhoz tartozott. A rendőrség azt feltételezte, hogy a szövetségesük vagyok; az orrom<br />
alá dugdostak egy csomó képet fekete fickókról, és kérdezgették, hogy felismerem-e valamelyiket.<br />
Képtelen voltam válaszolni. Kicsi Phil aznap eléggé be volt rezelve.<br />
Szóval, aki azt gondolta, hogy minden író asztalhoz kötött, eseménytelen életet él, téved; rám legalábbis<br />
ez nem igaz. Pár éven át még az utcán is dolgoztam, a kábszerbizniszben. Ehhez kötődnek vicces, csodálatos<br />
és elborzasztó emlékek is. A Kamera által homályosan-ban elég sokat írtam erről, úgyhogy itt most<br />
nem fogok. Mindenesetre azért volt jó ez az utcai élet, mert az ottaniak nem tudták, hogy híres SF-író vagyok,<br />
vagy ha igen, akkor se érdekelte őket. Csak azt akarták tudni, mit tudnak tőlem szerezni, amit továbbpasszolhatnak.<br />
Egy kétéves időszak végére minden tulajdonom odalett – szó szerint, még a házam is.<br />
Kanadába repültem mint a vancouveri SF-találkozó meghívott vendége, előadást tartottam a University of<br />
British Columbián, és úgy döntöttem, ott maradok. A francba a narkóval, gondoltam. Ekkoriban ideiglenesen<br />
leálltam az írással; rossz időszak volt ez. Beleszerettem jó pár gátlástalan utcai lányba, egy régi,<br />
négyhengeres, karburátoros Pontiacot vezettem, aminek nyitható teteje és széles kerekei voltak, féke viszont<br />
nem, és a többiekkel folyton csak bajba kerültünk, soha nem volt nyugtunk. Csak akkor tudtam összeszedni<br />
magam, amikor elrepültem Kanadából ide, Orange megyébe; itt sikerült újrakezdeni az írást. Találkoztam<br />
egy nagyon rendes lánnyal, akit feleségül is vettem; született egy Christopher nevű kisfiunk. Most<br />
ötéves. Pár éve mindketten elhagytak, így megy ez, hogy Vonnegutot idézzem. Mit lehet erre mondani? Ez<br />
olyan, mint a valóság maga: vagy nevetsz rajta, vagy bedobsz mindent, és meghalsz.<br />
Rájöttem, hogy az írásaim újraolvasása nagy örömet nyújt, főleg a korai novelláké és regényeké. Mentális<br />
időutazásra indítanak, ahogyan néha a rádióban hallott dalok (amikor például felcsendül Don McLean<br />
„Vincent”-je, egy Linda nevű, miniszoknyás lány jelenik meg előttem, ahogy a sárga Camaróját kormányozza;<br />
egy drága étterembe tartunk, és azon stresszelek, hogy vajon ki tudom-e fizetni a számlát, miközben<br />
Linda közben arról beszél, hogy beleszeretett egy idősebb SF-íróba, nekem meg az jut eszembe – micsoda<br />
ostobaság! –, hogy ez talán én vagyok, de aztán kiderül, hogy Norman Spinradra céloz, akinek<br />
egyébként én mutattam be); valahogy újra átélem az adott múltbeli élményt; ilyesmi, gondolom, mindenkivel<br />
előfordult már. Az emberek azt mondják, hogy az életem minden egyes szelete, a pszichém, az élményeim,<br />
az álmaim és a félelmeim könnyen kiolvashatóak az írásaimból; hogy az életművemből tökéletesen,<br />
pontosan kielemezhető vagyok. Ez igaz is. Úgyhogy amikor újraolvasom az írásaimat, mint ahogy most is,<br />
lényegében a saját tudatomban és az életemben utazok; egész pontosan tudatom és életem egy korábbi állomására.<br />
Ahogy a pszichiáterek mondják: lereagálok. Meg lehet találni a narkós élményeimet. Vagy akár<br />
a filozofikusakat; gondolok itt főleg a komoly episztemológiai kétségeimre, amik akkor kezdtek gyötörni,<br />
amikor megkezdődött rövid pályafutásom a berkeleyi University of Californián. A már nem élő barátaim<br />
is megtalálhatóak a történetekben. Meg az utcanevek! Az egyik írásomban még az ügynököm címe is benne<br />
van, valamelyik szereplőhöz társítottam. (Harlan a telefonszámát írta bele az egyik történetébe, és ezt később<br />
meg is bánta.) És persze ott van a történetekben állandóan jelen lévő zene; nem titok, hogy szeretem,<br />
imádom a muzsikát. A zene az egyetlen dolog, ami koherenciát teremt az életemben.<br />
Ha nem írónak megyek, biztos, hogy a zene területén helyezkedem el, majdnem száz százalék, hogy a lemezbizniszben.<br />
Emlékszem, amikor a hatvanas évek közepén először hallottam Linda Ronstadtot; a Glen<br />
Campbell-tévéshow vendége volt, és akkor még senki nem ismerte a nevét. Már attól bepörögtem, hogy<br />
néztem és hallgattam. Akkoriban rendszeres látogatója voltam a kiskerüzleteknek, és volt egyszer egy<br />
olyan melóm, hogy fel kellett kutatnom az új, ígéretes tehetségeket, és amint megláttam-hallottam Ronstad-