You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
Milyen egy sci-fi író?<br />
(1974)<br />
Az a fajta öröm, amit az SF-szerzők éreznek, amikor személyesen is találkoznak egymással különböző<br />
fórumokon, konferenciákon vagy előadásokon, valamiféle közös tulajdonságra utal, ami a kezdőket és a<br />
vén rókákat egyaránt jellemzi. Mindig létrejön közöttük egyfajta pszichológiai kapcsolat, még akkor is, ha<br />
a műveikben található gondolatok vagy a személyes politikai nézeteik homlokegyenest különbözőek. Még<br />
ha az írásaikban tökéletesen eltérő témákat dolgoznak is fel – és emiatt joggal várhatna az ember valamiféle<br />
konfliktust a személyes találkozás alkalmával –, soha nem tapasztalni gátat. Sőt, ha SF-írók egy csoportja<br />
összegyűlik, az olyan érzés, mintha egy családi összejövetelen lennénk, vagy mintha régi cimborák<br />
újra találkoznának, de akár új barátságok létrejöttének szemtanúi is lehetünk – utóbbi esetben az alapot<br />
egy azonos szemléletmód vagy legalábbis személyiségtípus jelenti. Ez a kapcsolat legtöbb esetben a kölcsönös<br />
tiszteleten alapul, és ez nem egyszerűen a másik munkásságára, hanem kifejezetten az adott író személyére<br />
irányul. Kötődünk egymáshoz, mintha egy valaha szoros kapcsolatban lévő etnikai csoport mára<br />
szétszóródott tagjai lennénk, akik átmenetileg újra együtt vannak. Ezt még semmilyen más társaságban nem<br />
tapasztaltam. Van bennünk valami különleges, ami nem egyszerűen közös jegy, hanem valami, ami összekapcsol,<br />
nem pedig elválaszt minket, mint például az úgynevezett „New York-i irodalmi körök” társasági<br />
összejöveteleinek résztvevőit, akiknél a krónikus féltékenység, az irigység és a másik savanyú kritizálása<br />
akadályozza a személyes kapcsolatteremtést. Tudomásom szerint ez a bajtársiasság és kapcsolat legalábbis<br />
jelenleg egyedülálló a művészvilágban, és ennek jelentése van, elárul rólunk valamit.<br />
Amikor új SF-íróval ismerkedünk meg, akinek éppen csak megjelent az első könyve, soha nem érzünk<br />
sértettséget vagy bizonytalanságot; inkább egyfajta furcsa boldogság jár át minket, és ezt meg is mondjuk<br />
neki. Üdvözöljük. Azt hiszem, ez azért lehet, mert tudjuk, hogy maga a tény, hogy a jövevény a science fictiont<br />
választotta minden más fikciós műfaj – meg úgy egyáltalán: hivatás – közül, már eleve elárul róla valamit.<br />
Egy érvem mindenképpen van amellett, hogy kedvező előítélettel viszonyulhatunk minden új, hivatásos<br />
sci-fi-íróhoz, aki belép a körünkbe: nyilvánvaló, hogy nem a meggazdagodás vágya motiválja, mivel<br />
az SF-írás anyagi értelemben egyáltalán nem kifizetődő; egy átlagos középiskolai tanár (hogy egy másik<br />
alulfizetett csoportot említsek) majdnem kétszer annyit keres, mint én, és nekem minden bevételem a science<br />
fiction könyveimből származik. Szóval, már kezdetben tudjuk minden új kollégáról, hogy mi nem motiválja;<br />
így őt nem érheti el az egyik legveszélyesebb ártó erő, a kapzsiság karja – és ehhez hozzátehetném<br />
még a hírnév és a presztízs vágyát is, mivel nekünk ezek se járnak ki. Amikor új szakmabelivel ismerkedem<br />
meg, tudom, hogy valamilyen szinten biztosan szeret sci-fit írni, és ezért áldozatokra is hajlandó, különben<br />
nyilván más, zöldebb legelőket keresne magának.<br />
Hogy milyen elkötelezettséget és jellemet éreztem meg mondjuk Geo Effingernél, egy újonc SF-szerzőnél,<br />
akivel tavaly augusztusban találkoztam először? „Tudom, mi jár a fejedben” – jut eszembe mindig,<br />
amikor egy első sci-fi írását éppen csak publikált férfival vagy nővel találkozom. Tudom, hogy nem hírnevet,<br />
hatalmat, nagy eladást, vagyont akarsz – vagyis tudom, hogy igazán akarod írni a sci-fit, talán kifejezetten<br />
szükséged is van rá. „Akkor is írnék, ha nem fizetnének érte semmit” – vallotta be nekem egyszer<br />
egy kolléga. Talán hiúságból akarta nyomtatásban látni a nevét? Nem, egyszerűen arról a felismerésről<br />
van szó, hogy az SF-ben rátalált a választott területére, amit kifejezetten ő szemelt ki magának; nem kényszerítik<br />
vasmarkú szülők saját elképzeléseik megvalósítására, nem az a cél, hogy „legyen már valami a<br />
gyerekből”, mondjuk orvos vagy ügyvéd – azaz legyen valamilyen flancos, jól fizető szakmája. A kérdéses<br />
ember motivációja kizárólag belülről fakadhat; az teljesen elképzelhetetlen, hogy egy anya azt mondja: