o_19j6pqdgr1hrj13o41gkm3hqbjla.pdf

Észreveszi. Látja. A kar felé emeli a fegyvert, felé, igen, ugye, igaza volt, tényleg őt akarják, de nem
elvinni, nem megszerezni, hanem megölni. Ettől lent, valahol mélyen a testében, a zsigerei
lüktetésében rándult egyet a gyomra, mert fél perce még csend volt itt, és béke, nyugalom, nem
zavarta senki, és most mégis eljött érte a halál.
Megértette. Hirtelen, azonnal és gyorsan. Összesen egyetlen másodperc, csak ennyi ideje maradt.
Milyen rövid. Az élet milyen rövid. Oda kell érnie, meg kell fognia a gyerekek kezét, hé, ők még csak
gyerekek, tilos bántani őket, látod, hogy mögöttük vagyok. Kívánta, hogy bárcsak átúszhatna a
térben, bárcsak odavarázsolhatná magát. Segíthetne valamilyen különleges erő. Túl lenni ezen az
egyetlen másodpercen, most csak ezt akarta, az idő mégsem telt. Milyen lassú az élet, nyúlik,
félelmetesen nem akar történni semmi, de ő közben talán odaér.
És akkor még egy pillantás. Az utolsó, csak ránéz, nem akar ő többet, mindössze tudni, érezni,
biztosnak lenni abban, hogy ez tényleg ő, hogy miatta jöttek. És már látja is, igen, felnéz és belenéz.
Nem puskacső ez, hanem maga a fekete lyuk, jön felé, kockáról kockára merevedik, nyílik, terül,
beborítja, és tang… suhanó szisszenés… aztán vége. Vége?
André homályosan érezte a színpadot, ahogy az apró pontok mozdulnak, és ahogy az egyik arc
tulajdonosa felé lép. Nem, nem felé, hanem a két gyerekhez. Kitárja a karját, lendül előre, a szék
felborul mögötte, billen, mert olyan lendülettel rugaszkodik el ez a… ez ő, igen a szakállas arc,
megvan, észrevette.
Jobb lába ellentart, érzi a billenő gépet, feszül a combja, ahogy a légcsavarok lágyan hintáztatják
a lebegő fémtömeget. Együtt kell lélegeznie vele, be, igen, és most ki, ahogy a Gazellát balra rántja
a légörvény, de csak kicsit, alig érezhető finomsággal.
André kiengedi a levegőt. Süllyed a tüdeje, épp mint amennyit közben a tér emelkedik, plusz és
mínusz, aztán már nem is vesz többé levegőt, tartja bent, és meglendül a karja. Lábujjhegyre
emelkedik, ágaskodik felfelé, mert a föl, az emelkedés iránya, a helikopter vízszintes billenése elleni
tartás, most épp ez kell neki, a fölfelé mozdulás lendülete. André így lesz három dimenzióban is
pontosan ott, ahol korábban volt. Vaspadlón áll, de valójában lebeg a térben, fent az égen, tíz méter
magasan. A karja még mindig lendül, és ő behunyja a bal szemét.
Egyszerre ér oda minden részlet. A mesterlövészek összehangolt szimfóniája ez. A kisülési pillanat,
a ritmus, ahogy ujja megérkezik a ravaszra, a puskatus a vállához, a beszívott levegő megmerevedik,
és az irányzékra koncentráló jobb szem előtt kitisztul a tér. Együtt van a pillanat.
Lent, az uszoda mellett összezár a rés, a gyerekek feje között fogy a lehetőség, mert a szakállas
arc mindjárt bejut mögéjük, de már késő, a férfi lemarad, elkésik. André azonnal tudja, érzi, fejben
ő már megölte ezt az embert, pedig a valóságban még nem is. De már tudja. Lát előre, a még fel sem
vett filmkockákat nézi az élet jövőjéből, a következő két másodperc előzetesét. A szakállas arc nem