o_19j6pqdgr1hrj13o41gkm3hqbjla.pdf

könyökénél a roppanást, de ez most nem számított, csak a tekintet, hogy az induló mozdulat közben
folyamatosan nézze az ügyvédet. A szemébe meredt, és magára vonta a figyelmét, így a lendülő láb
ellenállás nélkül rúghatott. Az ügyvéd még ösztönösen sem emelte fel védekezni a karját, csak
dermedten figyelt.
André oldalról találta el a fejét. Közben az asztalon már stabilan támaszkodott, és teste
vízszintesen úszott a levegőben. Mintha a karja lenne a tengely, úgy fordult ringlispílként körbe és
kaszált a lábával. Rúgott a jobbal, aztán az ügyvéd kibicsakló nyakához megérkezett a bal is, de azt
szorosan a székéről épp lebicsakló férfi nyakára szorította. André törzse mintha csak vasból lenne,
hirtelen lefékezte a lendületet, és megtartotta a súlyát.
Csuklója elemelkedett az asztalról, és most az pördült ringlispílként. Egyetlen másodperc volt
csupán az ív, de a süvítő lasszómozdulat villanásában a jobb hüvelykujj lenyomta a toll fejét, és elől
kibújt a kék tintás golyóhegy. Amikor André teste már épp zuhant volna, mert a puhány, összecsukló
ügyvédbábu persze hogy nem tudta megtartani, amikor már épp meg kellett volna támaszkodnia,
pont akkorra ért körbe a fordulat, és úgy döfött két marokkal a rendőr arcába, mint amikor zuhanás
közben a hegymászók kétségbeesetten csákányt vágnak a kősziklába. André is így verte a
nyomozóba a tollat. Erővel, könyörtelenül.
Közben áthelyezte a testsúlyát, most már az is rásegített a döfésre, szakadt a hús, érezte a fémtoll
hegyét, ahogy a fogak között utat tör magának, és aztán már zuhantak is együtt, dőlt alattuk a
fémlábú szék, körülöttük csörömpölve repültek a tárgyak. Tőlük két méterre az ügyvéd
nekicsapódott az acélszekrénynek, ők pedig a sarokba zuhantak.
André még mindig a hörögve felordító nyomozó arcában tartotta a tollat, nyomta egyre
mélyebbre, át a nyelvén, súlyával a fejére támaszkodva. Végül rátérdelt. Jobb lába a nyomozó
nyakán, a bal pedig a hasán, közben oldalra nézett, csak egy villanásra, és látta az elvonult
viharcsapás döbbenetét az irodai fémszekrény tövében szóhoz sem jutó ügyvéd arcán.
Pár másodperc, talán kettő, esetleg három, aztán ordítani fog. André elengedte a tollat, benne
hagyta a rémült tekintetű nyomozó arcában, és mintha bukósisakos amerikai focista lenne, a
homlokával letaglózta. Olyan erővel fejelte le az arcon szúrt férfit, hogy ő maga is beleszédült, de
most már elengedhette, hogy megkeresse a kulcsot.
Az ügyvéd a szekrénynél elordította magát. De nem segítséget kért, csak annyit harsogott teli
torokból, hogy va-la-ki.
Aztán megint és újra: va-la-ki.
André a jobb zseb felé nyúlt, megjegyezte a rendőr negyedórával ezelőtti mozdulatát, tudta, hogy
ott a kulcs, de összebilincselt csuklóval, egyszerre két kézzel, mégsem fért át a ruha nyílásán. A
nyomozó görnyedten, mint egy embrió, összekuporodva feküdt. Andrénak nem volt jobb ötlete,