o_19j6pqdgr1hrj13o41gkm3hqbjla.pdf

Egyre értetlenebbül néztek rá. Valószínűleg ebben a kapkodó, tömegzsúfolt őrületben nem rakták
össze, hogy a BAH-csomópontra utaló célzás a miniszterelnök elleni merénylettel függhet össze,
úgyhogy André rásegített.
– Mi van? Nem beszélik a magyart? Mit tompulnak itt, mint a tibicsoki. Két
miniszterelnökötmégsem kellene ugyanaznap elveszítenünk, vagy igen? – Látta, hogy a biztonsági
őrök tekintetében végre megjelenik a buta katona parancsváró engedelmessége, úgyhogy meg is
kapták az utasítást: – Maga itt marad, és senkit sem enged be. Senkit! Értettem?
Ezt a figyelmét gyorsabban összeszedő és erősebb, magasabb férfinak mondta, aki most már
bólintott, de még mindig nem szólalt meg. André közben kinyitotta az ajtót, és bejutott az épületbe.
– Jöjjön, tolja már a biciklit – förmedt rá még mindig vezérezredesi stílusban a másikra –
,mutassa, hol kell feljutni a tetőre.
Aztán váratlanul adott egy taslit is a még mindig nem mozduló alacsonyabb, tokás, kopaszra nyírt
fekete ruhásnak. Pedig egykorúak voltak.
Ez már hatott. A légió vezényleti logikája leigázta a két bárgyú őrt, végre kiszakadtak a repülőgép
landolásának mámorából, és engedelmeskedtek. A durung vállú széles terpeszt vett föl, és úgy
elállta az ajtót, mint aki mostantól feljogosítva érzi magát, hogy még az épület tulajdonosát se
engedje be. A kis köpcös meg szaladt André előtt, szedte a lábát felfelé a lépcsőn, vezette, mutatta
az utat. Tekeredtek a hideg kőlépcsőház homályos folyosóján egyre magasabbra, második emelet,
harmadik, aztán végig egyenesen, utána balra, csukott ajtó, kilincs, zár, aztán még egy, és végül ott
álltak, ahová André egyedül biztos nem talált volna fel, a fehérre meszelt és a falba mélyen beütött
vaskapocs lépcső előtt.
– Menjen, menjen – taszította meg az engedelmes, birkaagyú férfit, amikor az kicsit
elbizonytalanodva hátranézett, hogy most mégis ki menjen előre. Az őr a parancsot hallva megint
szedni kezdte a lábát, bakancsa tompán csattogott az U alakú vasrudakon.
André pedig ment utána.
Kinyílt a felfelé billenő rozsdás vastető, felhúzták magukat, és fél percen belül már kint is voltak a
szemerkélő esőben. De André nem állt meg, hanem hátulról, lendületből, olyan erővel csapta fejbe
a birkaembert, hogy az hangos böffenéssel, szuszogva elterült.