o_19j6pqdgr1hrj13o41gkm3hqbjla.pdf

André továbbra is az ajtó felső harmadán tartotta a célkeresztet. Lassan kifújta a levegőt, mert
már régóta benntartotta, aztán megint teleszívta a tüdejét, és rezzenéstelenül tovább célzott a
fegyverrel.
Várt.
Most már két perc is eltelhetett. Talán három. De még mindig nem történt semmi. Senki sem szállt
ki a repülőből.
A tömeg hangja egyre türelmetlenebbé vált. „Krisz-ti-na – Krisz-ti-na” – kezdték egyre többen
skandálni. A ritmus azonnal összeállt, mint egy futballmérkőzés lelátóján. Itt sem voltak kevesebben.
Aztán váratlanul újra felsüvített a gép hajtóműve, a pilóták bekapcsolták a motort, az ajtó
hidraulikája pedig felhúzta, aztán bezárta az ajtót.
André szinte hallotta, ahogy a hermetikus csukódás után a légnyomászárat az ajtóra csapják,
aztán már mozdult is a gép. Lassan, széles ívben kanyarodni kezdett, és visszafordult a
kifutópályára.
Az embereken végigsöpört az értetlenkedés, de pár másodperc múlva a morajlást
megmagyarázhatatlan csend váltotta fel. Mindenki elnémulva figyelt, és a sokezres tömeg dacára is
tisztán lehetett hallani, ahogy a Bombardier gyorsítani kezd a felszálláshoz.
Felsüvítenek a hajtóművei, és a kecses luxusgép lendületet vesz. André
leengedte a fegyvert.
Nem értette.
Senki sem értette.
A parabolaantennák közötti résen csodálkozva figyelte, ahogy Kocsis gépe Áron Krisztinával együtt
a levegőbe emelkedik, és éles jobbkanyarba kezd. Meredeken tart felfelé, egyre kisebb és kisebb
lesz, aztán kelet felé fordul, és fátyolosan eltűnik a szürke felhőkben.
Csak a szemerkélő eső maradt utána, és a csalódás.