o_19j6pqdgr1hrj13o41gkm3hqbjla.pdf

Budapestet és a lüktető városi életet Kinszki zseniális érzékkel örökítette meg. Krisztina első számú
kedvencének számított. A puha ködben és éles napfényben fotózott húszas–harmincas évekbeli,
modernizálódó Budapest rabul ejtette a magyar feltalálónőt, mert ezek a képek mindent elmeséltek
neki arról a korról, arról a cserbenhagyott magyar generációról, aminek a lelkével legszívesebben
azonosult.
Valahogy azt képzelte, nem a történelemkönyvek alapján, hanem csak a száz évvel ezelőtti
Magyarország építészetét, az egykori kifinomultság megmaradt emlékeit látva, hogy az lehetett a
magyar aranykor. Hallgatta az akkori zenét, szerette a festészetet, élvezett szinte mindent, a
regényektől kezdve a fotográfiáig, és úgy gondolta, hogy kulturális értelemben Prága, Bécs és
Budapest fantasztikus városok lehettek a huszadik század első évtizedeiben.
Krisztina szerint akkoriban óriások jártak Közép-Európa földjén. Az első világháború véget vetett
ennek a nagyszerű, kreatív kornak, de azért még utána is pislákoltak a fények.
Például Kinszki Imre kezében. Ő a trianoni gyalázatból feltápászkodó Budapestet fotózta. Ez a
fekete-fehér kép is itt, ebben a fényes keretben, ez is akkoriban, 1930-ban készült, a később
lerombolt Erzsébet híd ködbe vesző szerkezetéről. Egy különleges őszi reggelen, amikor a híd a
párában eltűnik a Duna feletti semmiben, a szürke fátyolban.
Híd és köd, ez volt a kép címe, és Washingtonban, az ottani művészeti galériában őrizték. Krisztina
most lassan, mintha belenyúlna a múltba, ujjával lágyan megérintette a képkeret szélén elmosdódó
lila pecsétet: National Gallery of Art, Washington, Patrons’ Permanent Fund.
Imre Kinszki: Bridge and Fog, c. 1930.
– Hogyan szerezted meg? Ezt mégis miképp lehetett? – kérdezte még mindig hitetlenkedéssel a
hangjában, de közben nem nézett Adriennre, mert a tekintete nem tudott elszakadni a képeslap
méretű, hússzor tizenöt centis fotótól.
– Korabeli szerzői nagyítás. Budapesten, a Vintage galériában bújt el belőle még egy példány.
Adrienn válaszából a fotográfia rajongója, Áron Krisztina azonnal megértett mindent. A gyűjtők
ugyanis pontosan tudják, hogy egy fényképről a negatív alapján bármennyi nagyítás készíthető. Ez
nem olyan, mint a híres festők képei, melyekből csak egy lehet. A két világháború közötti fotósok
többnyire még saját kezűleg hívták elő a képeiket. A gyűjtők számára ezek a legértékesebbek. Mint
ez is itt, Kinszki saját szerzői példánya a washingtoni múzeum pecsétigazolásával.
Kinszki kortársai, a ma már méltán világhírű magyar fotósok, Brassaï, Robert Capa vagy éppen
André Kertész esetében is az ő személyes, szerzői nyomataik a legértékesebbek. Az évtizedekkel
későbbi nagyítások, melyeket már nem ők hívtak elő, az úgynevezett „later print”-ek sokkal kevésbé.
A mostanság készülő másolatokról pedig már jobb nem is beszélni. Azok alig érnek többet, mint a
könyvesboltokban árult és szépen nyomtatott albumok bármelyik fotója.