o_19j6pqdgr1hrj13o41gkm3hqbjla.pdf

Mert ez az ő teljes és a magyar médiában elhíresült neve. Kengyeles Sándor. Ők ketten állítólag
barátok, sőt sok tekintetben üzlettársak is, Zsolt és Sanyi, mert egymásnak ők mind üzlettársai. De
Sándor valójában és leginkább a miniszterelnök spiclije. Most is azért van itt. Be kellett fogadni, a
cégekbe bevenni, mint ahogy a kártyázó vadásztársaság összes többi tagjának is valakit, nyomatékos
és baráti kérésre, mert állítólag ez így hatékonyabb. „Te sem bírsz mindent egyedül, Zsolt” – ennyivel
indokolta a kérést a miniszterelnök, és ő azonnal értette, hogy mostantól a nyakában fog lihegni
valaki, méghozzá ez a Sanyi, akit korábban egyáltalán nem is ismert, de aki ezek szerint gyors
tempóban idáig nyalta fel magát a kormányfő előszobájából.
Hát megtűrte. „Mit végeztél ma, Sándor?” – így szokott nagyobb társaságban hangosan köszönni
neki, hogy azért mindenki számára világos legyen a szereposztás. Hogy ki kinek is a csicskája, a kurva
életbe.
Az évek során persze Sándornak szép lassan derengeni kezdett a nagy magyar dilemma, ez a
csicskakérdés, de nem az ő viszonylatukban, hanem általánosan. Hogy ki is a ház ura. Mármint
Magyarországon! Övék a pénz, tehát övék a hatalom is? Pórázon tartva a politika karrieristáit, ezeket
a senkiházikat, beleértve még a miniszterelnököt is? Mert ehhez igenis csak nekik van agyuk.
Nélkülük csóró lenne ez mind.
Vagy épp fordítva? Akié a politika, a törvényhozás, az ügyészség és a rendőrség kontrollja, az
adóhatóság, a bírói kar nagy része, az tart félelemben és így pórázon mindenkit, még őket is? Mert
olyan nincs, hogy közösen főnökök. Az biztos! Ahogy a cégeikben, úgy az országban sem lehet két
vezérigazgató. Főleg Magyarországon, ahol soha nem volt se béke, se összetartás, se aranykor.
Badarság, csak el kell olvasni a történelemkönyveket. A kaszinóban ezereurós tétekkel játszó
Kocsis Zsolt örök és állandóan hangsúlyozott teóriája volt ez. Sándornak is rendszeresen
felemlegette a történelmi példákat, hadd vigye a hírt a gőgös kis spicli a miniszterelnöknek. Arról,
hogy ő így gondolkodik. Mármint hogy a magyar elit István király óta irtja egymást, és az egészből az
az egyetlen tanulság, hogy általában a leggátlástalanabb jut a legmesszebb. Hát ő ehhez tartja
magát. Ő aztán igen. Punktum.
Sándor közben persze még mindig hezitál, itt liheg a nyakában, de egyelőre a nagybetűs életben
sem mer lépni, téteket tenni, csak vár, és figyel. Most is csak azt nézi, hogy ő mennyit veszít a Punto
Bancón. De miért is? Jelent majd a nagy kombinátornak, a miniszterelnöknek?
Aki egyébként, ezt azért lássuk be, tényleg zseniális játékos, nagy stratéga. Sajnos épp ezért nem
lefutott még ez a játszma, mármint hogy ki is lesz a ház ura. Bármelyik korábbi miniszterelnökkel
sokkal egyszerűbb lett volna, mint ahogy egyszerűbb is volt. De ezzel nem.
Ennek küldetéstudata van, ez tényleg talpra akarja állítani Magyarországot. Talpra és vigyázzba!
Ezt mérte rá a sors, ilyeneket mond a miniszterelnök. Összefogni és talpra állítani 93 ezer