o_19j6pqdgr1hrj13o41gkm3hqbjla.pdf

Budapesti politológusok azonnal közjogi megoldásokat dolgoztak ki az új miniszterelnök
megválasztásának forgatókönyveiről, érzékenyen kikerülve Áron Krisztina nevének említését és
fülsértő módon megfeledkezve az életveszélyes állapotban és kómában fekvő kormányfőről.
A repülési adatok alapján Kocsis gépét délután hat órára várták Budapestre. A miniszterelnököt
operáló orvoscsapat négy órára ígért sajtótájékoztatót. A parlamentbe jutott pártok elnökei pedig
két órakor készültek kerekasztalhoz ülni, hogy kihasználva a tömeges békevágyat és a pár órás utcai
nyugalmat megtalálják a kiutat a nemzeti zsákutcából.
Budapest – Magyarország
– Nézz rám, Adrienn! – Szinte parancsolva mondta, mégis megértőn. André két kézzel tartotta a
könnyező Adrienn fejét, nem hagyta összeroskadni, és úgy súgta neki: – Nézz rám, emlékszel?!
Ott álltak Fruzsika fehérre festett vaságya mellett, a lélegeztetőgép csipogásában, a
fertőtlenítőszagú, lefüggönyözött kórteremben. André a zöld linóleumpadló imbolygó
kétségbeesésében egyre reménytelenebbül próbálta megnyugtatni az életimádó, mindig talpon
maradó Adriennt. A mélyen, de csak az André számára hozzáférhető mélységben kitartó nőt, aki a
felszínen most mégis összeomlott.
De ettől ő még jobban szerette.
Ahogy Adrienn küzd, ahogy próbál a csapás ellenére a felszínen maradni, erősnek látszani,
ellenállni a sorsnak, de a hosszú repülés, az önemésztő, tízórás kétségbeesés mostanra elszívta
minden tartalékát.
André ezt érezte. A kezében érezte. Ahogy tenyerét a selymes haj alá csúsztatta, és Adrienn forró,
szinte tüzelő bőrét érintette. Ahogy simogatta az arcát, tapintotta a lángoló nyakat, és közben
érezte, hogy meg kell tartania, mert különben összeesik.
– Nézz rám – mondta neki megint –, emlékszel Bordeaux-ra? Hogy mit mondtam nekedakkor?
Adrienn lassan felnézett. Könnyfátyol takarta a szemét, csillogó, visszafojtott sírás. Felnézett a
szomorú gyászból, és bólintott. André tenyerét szinte égette az izzó bőr.
– Túl fogod élni, azt mondtam neked, emlékszel? – És Adrienn persze emlékezett. A pillanatra,
amikor találkoztak. Amikor fölé hajolt André és a mély, vibráló szem azt ígérte, hogy nem lesz baj.
Hogy higgyen neki, bízzon benne. És ő hitt és bízott. És nem is lett. Túlélte. Ő igen. Vlagyimir viszont
nem. Emlékezett a szemre, emlékszik most is, látja most is, itt van megint, ez ugyanaz a megnyugtató
biztonság, ugyanaz az André.
– Túl fogja élni, Adrienn, higgy nekem – súgta André, és átölelte a gyenge testet. Belefolyt
akarjába a nő, aztán elengedte magát, hagyta, hogy André tartsa, hogy fogja az életét, hogy legyen
úgy, ahogy ígéri, hogy nem lesz baj. Hogy Fruzsi túl fogja élni.