o_19j6pqdgr1hrj13o41gkm3hqbjla.pdf

Kocsis ez utóbbival küszködött. A túlélhető roncsolással. Ha André pár centivel feljebb döfött
volna, a csukló tövébe, akkor viszont hasonlót élne át, mint egykor a keresztre feszítettek.
Rövid, pár perces utazást a halál folyosóján, mert a csuklóban átvágott idegek izomgörcsbe rántják
a test bonyolult hálóját. Elég gyorsan tüdőbénulást okoznak, és legkésőbb két perc múlva belégzési
állapotban megmerevednek a bordaközi izmok.
Egyszerű anatómia.
A keresztre feszítettek, bármily meglepő, nem a vérveszteségtől haltak meg, hanem megfulladtak,
főleg mert a rómaiak még a lábukat is megtörték térd alatt, és ezzel szinte azonnali görcshalált
okoztak.
Kocsis kezét viszont a döfés pár centivel feljebb érte. Szándékosan a tenyér közepén. Ott nincs
ütőér, nincs tehát nagy vérveszteség sem. Viszont megsérül az ujjak csonthártyája, zsibbasztó
fájdalmat és görcsös agóniát okozva.
– Barbara, magát nem fogom bántani – mondta André a lehető legnyugodtabb hangon alihegő,
majdnem eszméletét vesztő szőke nőnek –, de a barátja majdnem megölte a kislányomat. Ezért
jöttem. Rágyújtatta az óvodát.
Kocsis kinyitotta a szemét. Látta a lidérces képet, látta a saját kezét, a diófa asztalba szögelt
tenyerét, de mintha ez nem is az ő testrésze lenne, egyáltalán nem érzett semmit. Most nem. A
fájdalom elillant, szinte az egész karja érzéketlenné vált. Zsibbadt. Ösztönösen meg akarta mozgatni,
de már egyetlen milliméternyi rántás is olyan idegi nyilallást okozott, hogy alig bírta elviselni. A heves
fájdalomvillám újra keresztülvágott rajta.
– Áhhh… – nyögte aléltan, mindenféle hangerő és ellenállás nélkül. André rápillantott,
detovábbra is Barbarára koncentrált, mert előbb őt kellett semlegesítenie. Feleslegesen nem akarta
bántani.
– Ez az én ügyem a főpatkánnyal. – Még mindig ugyanolyan kimért és halk tónusban beszélt,mint
az előbb. – Maga kimaradhat belőle, Barbara, de csak ha nyugodtan viselkedik. Három perc, és túl
leszünk rajta. Há-rom.
A végén már szótagolta. A márványbőrű nő zihálva vette a levegőt. Ma este puha, selyempántos
koktélruhát viselt. A kulcscsontjánál, ahogy az asztalra görnyedt, fel-le járt a könnyű, piros selyem,
a törékeny test mégis mintha kezdett volna magához térni. Lassult a zihálás. Kezdte hallani és érteni,
amit mondanak neki.
– Csak maradjon csendben! Csend-ben – adta ki az egyetlen követendő utasítást André, és letette
a villát. – Elvettem a villát, kinyithatja nyugodtan a szemét.
De Barbara nem merte. Nem tudta. Nem akarta. Kezét még mindig a szájához tartotta, és hagyta,
hogy a feje előrebukjon, hogy a homloka megtámaszkodjon a hófehér, hűvös damasztterítőn.