o_19j6pqdgr1hrj13o41gkm3hqbjla.pdf

– Na, mi a baj már megint, aranyvirág? – vette fel a hívást a stewardessre kacsintva Kocsis,olyan
hangsúllyal, mintha a most következő beszélgetés is az ő szexuális szerepjátékuk része lenne.
Amikor, ugye, a kapitányi ruhába bújt izgató nő épp eljátssza, hogy segítségre szorul. De a vonal
túlsó végén sajnos nem ez a kék ruhás stewardess búslakodott, és kezdett el valóban panaszkodni,
hanem Barbara. A szintén szőke, szintén szexi, de már fárasztóan nyavalygós, semmi sem jó nekem
Barbi. Kocsis azért kérdezett rá rögtön a bajra, mert már megszokta. Ez a nő mindig csak akkor hívja,
ha segítségre szorul. Ha problémája akad. Amúgy meg Kocsis koslasson utána naphosszat. Barbi
sokszor még a telefonját sem veszi fel, mert nem elég, hogy ő tartja el a nőt, még neki kell kaparnia.
Hát, ilyen volt Kocsis hőn áhított és izgalmas magánélete, az új kapcsolat pocakostul, pénztárcástul,
a már nagyon unalmas és magát elhagyó Margitka véletlen autóbalesete óta.
– Le kellene lőni ezeket a kazahokat – szólalt meg köszönés nélkül Barbara, csak a szószerkezet
alapján felháborodva, valójában annyira unott hangon, hogy úgy tűnt, ő most már örökre belefáradt
az élet nehézségeibe. – Csodijeva, vagy mi ennek a hülyének a neve, már megint elkeverte a
ruhámat. Kazahok, hogy bízhattál meg bennük?
Hát, ez a legszebb. Hogy Barbi már megint őt hibáztatja, mintha legalábbis az ő ötlete lett volna a
londoni „Vault Couture” ruhakatalogizáló rendszer igénybevétele. Vagyonokért, tegyük hozzá! A
világ különböző pontjain lakásokat fenntartó felső tízezer életét leegyszerűsítő „Ruhaszéfet” egy
kazah milliárdos unatkozó felesége, bizonyos Mounissa Chodieva hozta létre Londonban. A cég
városszéli óriásraktárában sok tízezer ruhát őriztek precíz fényképek és lajstromszámok alapján,
tökéletes állapotban tartva őket. Gondoskodtak a tisztíttatásról, vasalásról, a tárolószekrények
megfelelő páratartalmáról.
Barbi is igénybe vette a szolgáltatást, ruhái nagy részét a londoni „széfben” őrizte, ahonnan egy
iPhone-alkalmazás segítségével választotta ki. Bárhol tartózkodtak Európában, a „Vault Couture”
raktárából pár óra alatt megérkezett a ruha gyorspostával, időszűke esetén különgéppel. De még
Amerikába is másnap reggelre.
Barbara platina szintű ügyfél volt, évi nyolcvanezer fontért.
A cannes-i filmfesztiválra érkező jetek többsége manapság már nem is utasokat, hanem ruhákat
szállít. A gazdagok számára így kényelmes, mert nem kell csomagolni, cipekedni, foglalkozni a
problémával. Csak megnyomják az iPadjükön vagy a telefonjukon az esti partira elképzelt kollekciót,
a Londonban őrzött és gondozott ruhájuk, cipőjük és táskájuk ikonját, pár óra múlva pedig a
szállodaszobában, a szekrénybe akasztva várja őket minden.
Az esti partik után lehajítják a cuccaikat a lakosztály kanapéjára, reggel továbbrepülnek, és
otthagynak mindent a szállodában. A Ruhaszéf pedig gondoskodik a londoni visszautaztatásról,
aztán a tisztíttatásról és minden másról.