o_19j6pqdgr1hrj13o41gkm3hqbjla.pdf

– Csak a kislányomért jövök – ismételte meg André a húsz másodperccel ezelőtti mondatot –, azt
hiszem, hazaviszem.
Aztán lépett előre megint, pont úgy, mint amikor az első genny az imént kitartotta felé a kezét.
De ez most elfutott. Hiába volt fegyver a kezében, megijedt. És ment. Ki a kertkapun, ahol valamiféle
lidérces kábulatban utat nyitottak előtte az emberek. Hagyták elmenni, transzba esve a halál
látványától, mintha nem is ember lenne ez, csak egy rossz szellem.
Aki épp most távozik.
André közben az óvodaajtó felé lépett, amit az utolsó barom még mindig a testével támasztott. A
többiek, az ablakokat Molotov-koktéllal betörő mocskok hátrafelé menekültek, eldobtak mindent,
és most már szaladtak, amerre láttak.
De ez itt maradt. Mint aki elvesztette a józan eszét, hirtelen befelé próbálta nyomni az ajtót. Az
óvoda belsejébe akart menekülni, miközben André közeledett felé. De az ajtó nem arra nyílt, a
füstben fulladozók meg amúgy is kifelé nyomták.
Amikor André odaért, a félelemtől remegő férfi még mindig a kilincset markolta. Fel sem fogta,
hogy mit csinál. Mehetett volna balra, jobbra, bármerre, csak innen el, de ez az idióta rendületlenül
kapaszkodott, görcsösen fogta az ajtómankót.
André ököllel csapta homlokon, olyan erővel, hogy hallani lehetett a faajtó repedését a
hátrabicsakló fej mögött. Aztán félrelökte az elernyedő testet. Ha meghal, hát akkor pechje volt.
André megrántotta a kilincset, és végre feltépte az ajtót.
Mintha lángoló kályhába nézett volna. Forró, égető levegő csapta arcon, és átláthatatlan, maró
füst.
– Fru-zsi-ka! – Most már becézte a kislányát, de ugyanolyan erővel ordított, mint az előbb. – Fruzsi-ka,
hallasz? Kiabálj, édesem!
Mély levegőt vett, mint régen, amikor gimnazista korában öttusabajnok volt, és egyetlen
levegővétellel végig tudta úszni a medence teljes hosszát.
Aztán nekilendült…