o_19j6pqdgr1hrj13o41gkm3hqbjla.pdf

Monte Carlo – Monaco
A fehér zsakettes, fekete csokornyakkendős pincér odalépett a magyar üzletemberek asztalához, és
csillogó ezüstkancsóban friss, franciásan hosszúra főzött kávét hozott. A péksüteményes kosarat is
kicserélte, most már édesebb, csokoládés párnácskákra. Sőt, apró ezüstkanalakat is letett a vastag
selyemszálakkal átszőtt, érdes tapintású, patyolatfehér terítőre. Végül a kanalak mellé állította a
széles csíkokra vágott narancsmarmeládé porcelánedénykéit. Tekintetét végigfuttatta az
asztaltársaságon, hátha kérnek tőle még valamit, de senki se figyelt rá. Mintha ott sem lenne,
egyszerűen levegőnek nézték. Úgyhogy meghajolt, mert ez volt az előírás, meghajolni, bárhogy
bánnak is vele, aztán kettőt hátralépett, végül megfordult és távozott.
– Nem kellett volna azt a barom szabadságharcot erőltetni. – Ezt Simonka Tóni
mondta,láthatóan a barom szó használatába fojtva az indulatait. A barom emberek, akik most majd
egymásnak esnek, és a barom szabadságharc. A többiek szinte vezényszóra fordultak felé, de nem
az indulatos jelző, hanem a szabadságharc felemlegetése miatt. Ez volt ugyanis ma reggel az első
mondat, ami a miniszterelnököt bírálta. Eddig ezt óvatosan elkerülték. Szidták a barom magyar
embereket, az újságírókat, a nyamvadt diákokat, szidtak mindenkit, a hülyén elcsalt választásokat,
az azonos nevű jelöltek agyrémét, mert azt meg melyik állat találta ki, de a miniszterelnököt nem.
Ekkora társaságban? Ahol legalább két spicli ül, két, kormányfő által rájuk erőltetett hírvivő? Nos,
ennyire azért nem hülyék.
Közben persze mind ugyanarra gondoltak, mindannyian úgy látták, hogy a miniszterelnök hibázta
el. Túlfeszítette a húrt. Hányszor mondták… azaz mondták volna neki, ha merik, de féltek tőle.
Úgyhogy kivártak, mindig a másikban bízva, hogy valaki más majd leállítja a miniszterelnököt.
– Én mondtam neki – szólalt meg remek ritmusérzékkel Kocsis Zsolt, mert érezte, hogy eztmost
kell kibeszélniük. Mármint a miniszterelnököt. Eljött végre ennek is az ideje. Hogy mi lesz vele és
persze velük. Bukik? Buknak? Nincs sok idő, Magyarországon az események órákon belül gellert
kaphatnak. Kocsis Zsolt elég biztos volt ebben, és készült is rá. Már hónapok óta készült.
Gianni, ugye…
A többiekben viszont nem volt biztos. Hogy ők is felfogták a tét nagyságát. Hogy leesett-e nekik is
a tantusz, a kristálytiszta képlet, hogy választást így nyerni legfeljebb középtávon jó. A politikának, a
miniszterelnöknek esetleg még hosszú távon is, de nekik, a nagy pénzek nagy gazdáinak ez bizony
bukó. Mint a kaszinóban. Talán már rövid távon is. Ha neki lesz igaza, és bizony neki szokott, akkor
holnap reggel ez az asztaltársaság milliárdokkal lesz szegényebb, már csak a részvényárfolyamveszteségek
miatt is. Ehhez képest mit számít a tegnap esti ötvenmillió?
Az aprópénz, az bizony…