o_19j6pqdgr1hrj13o41gkm3hqbjla.pdf

Kocsis az övé, mondta Andrénak a csend, de addig azért életben kell tartania, amíg kiderül, hogy
valóban elrabolták-e Áron Krisztinát, és ha igen, akkor hol van.
Didier a csend hangján azt is üzente, André legalábbis így értette a szuszogó légzés némaságát,
hogy utána viszont elhajíthatja a Kocsis-kártyát. Legfeljebb a közép-ázsiai porcelánboltban eggyel
kevesebb bajkeverő elefánt téblábol majd. Ez is egy opció. A franciáknak akár még tetszene is. De
ezt döntse el André. A szituáció függvényében. Hát el fogja.
– Merci – köszönte meg a semmit, a csendet, a néma párbeszédben kapott engedélyt, és
aztánbontotta a vonalat.
Innen már sokkal egyszerűbb volt, mint bárki gondolná. Ha a DGSE elszánja magát, és teljes
erejével beszáll egy ilyen partiba, akkor Kocsis lehet akármekkora várúr Kelet-Európában,
óvatoskodhat, hívhat másik gépet Üzbegisztánból, lemondhatja a saját nevén futó
magánjetbérletet, és felülhet egy menetrend szerinti járatra, elsikálhat ezt-azt, de akkor sem tud
eltűnni. Legfeljebb csak órákra, pár napra, esetleg egy hétre, de semmiképp sem örökre.
A madagaszkári gép Andréval a fedélzetén pár perc múlva elindult Genfbe, Kocsis egyetlen ismert
lakcíme és feltételezett felbukkanási helyszíne felé. Közben a francia titkosszolgálat úgynevezett
transzmissziós központja, pontosabban az ottani szuperszámítógépek belevetették magukat az évek
óta tárolt adatmilliárdokba. Ugyanúgy, mint az amerikaiak, a franciák is monitorozták és gyűjtötték
az összes Franciaországba irányuló vagy onnan induló telefonhívást, e-mailt, közösségi oldalakon
posztolt bejegyzést, bankkártyaforgalmat és még rengeteg mást is.
2013 nyarán óriási felzúdulást keltett, amikor a párizsi Le Monde leleplezte a DGSE ilyen irányú
tevékenységét. Pár héttel azután, hogy az Amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség egykori
informatikusa, Edward Snowden hasonló botrányt robbantott ki az Egyesült Államokban.
A cirkusztól függetlenül a rendszer persze működött tovább.
A francia ajkú Genf, már csak a titkos bankszámlák miatt is, a DGSE egyik legalaposabban figyelt
városa volt, még ha a svájci–francia határ másik oldalára esett is. Franciaországot ez nem zavarta.
Az ilyesmi nem szokta. A prangins-i cím ismeretében húsz percbe telt, amíg a DGSE pontosan
megtudta, hogy Kocsis házát melyik biztonsági szolgálat őrzi. Tíz perc múlva már ismerték az összes
bankszámlát, amiről a Kocsis-villából valaha fizettek a Vector Securitynak. Aztán megtalálták a
házban felbukkanó cégek adatait, a kertésztől kezdve az időnként igénybe vett szakácsszolgáltatóig
bezárólag.
Beléptek a Vector Security adatbázisába, ismerték a villa ki- és belépési kódjait, minden
telefonszámot és bankkártyát, amit Kocsis vagy a környezete használt a házra vigyázó biztonsági
céggel folytatott érintkezésben. Újabb negyedóra múlva már beazonosították azt is, hogy a
számlafizetés mögött álló egyik Visa kártyát épp használták a párizsi Charles de Gaulle reptéren.