4. sz. - József Attila Megyei és Városi Könyvtár - Tatabánya

Bada Zoltán 24 Nemzeti programok: szerbjegyében zajlottak. Nehéz időkben a nép számára az egyetlen lelki támaszt a szerbortodox egyház papsága nyújtotta, és ennek köszönhetően az erős vallási identitástudatlett a további megmaradás legfontosabb záloga. Ahogy teltek az évek, a hajdani középkoriállam területi nagyságáról és erejéről az emlékezet meg a szájhagyomány szellemiraktára egyre jobban üresedett, de nem szűnt meg teljesen. A 18. és a 19. században aszerbek neves egyházi és világi személyiségei rövidebb vagy hosszabb írásokban elemeztékegy új állam megalapozásának lehetőségeit és távlatait. Az alkotók közé tartozott:IV. Arsenije Jovanović-Šakabenta ipeki görög-keleti pátriárka (1736-ban, 1737-ben), David Narančić (1785-ben, 1788-ban), Dimitrije Vujić (1797-ben, 1798-ban), I.Petar Petrović-Njegoš montenegrói görög-keleti egyházi elöljáró (1798-ban), SavaTekelija (azaz Thököly Sebő, 1802-ben), Arsenije Gagović (1803-ban), StevanStratimirović karlócai görög-keleti metropolita (1804-ben), valamint a nem szerbekközül Waldemar Schmettau gróf (1774-ben) megjelent írásaival. Az említett szerzőkközül azonban egyik sem tudta a szerb államo(ka)t önálló és szuverén államjogialakulat(ok)ként elképzelni, hanem csak az Oszmán vagy a Habsburg Birodalom részeiként- vazallusi jogállásban!6Radoš Ljušić belgrádi egyetemi tanár szavai szerint az újkori szerb állam keretei azelső szerb felkelés éveiben rajzolódtak ki. A 19. század elején mindkét szerb felkeléselöljárójának - mind Đorđe Petrović Karađorđe vezérnek (szerbül: vožd), mind pedigMiloš Obrenović vezérnek és majdani fejedelemnek - egyaránt voltak elképzelései a14. századi, fénykorát élő szerb állam „újbóli feltámadásáról". Karađorđe a törökökelleni fegyveres harcok esztendőiben, különösen az 1809. évi nagy hadjárat idején tudatosítottaBosznia, Hercegovina, Montenegró és Ószerbia felszabadításának és egyetlenegy területté való egyesítésének fontosságát. Nála a felszabadulás eszméje egybeforrottaz egyesülés eszméjével! Nem tudott azonban megegyezésre jutni az AlekszandrProzorovszkij és Konsztantyin Rodofinikin orosz diplomatákkal folytatott idegölő vitákban,nevezetesen az 1807. és 1808. évi területegyesítő tervezetek és az örökletesfejedelmi cím odaítélésének kérdése ügyében.7 Miloš Obrenović egészen másként cselekedett.Az 1815. évi második felkelés vezére a rövid ideig tartó harci cselekményekután gyorsan békét kötött a Portával, majd másfél évtizeden keresztül tárgyalásokkal ésa török tisztségviselők lekenyerezésével fokozatosan elérte azt, hogy 1833-ban a SzerbFejedelemség területe már akkora legyen, mint az 1806-1807 közötti időszakban aKarađorđéék által (ideiglenesen) felszabadított Szerbia. A Szerb Fejedelemség jogállásátaz 1829 és 1838 között kiadott négy szultáni hattiserif szabályozta. Miloš azonbannem volt teljesen elégedett. Az 1833-ban a szultán által örökletes fejedelemmé kinevezettszerb elöljáró a valamennyi szerblakta balkáni terület felszabadításának és egyesítésénekvízióját a nyugati diplomácia segítségével szándékozta valóra váltani. Az igenhiú és despotikus módszerekkel uralkodó Miloš számára ugyanis külügyi téren az oroszokfolyamatos beavatkozásai, belügyi téren pedig a szerb szenátorok alkotta oligarchiával,az ún. alkotmányvédőkkel folytatott ádáz politikai viták egyre nagyobb teherrékezdtek válni.8 A szerb fejedelemnek a területegyesítéssel kapcsolatos gondolataitAdolph de Caraman és Bois le Comte francia diplomaták, továbbá Hodges ezredes, abelgrádi angol konzul és David Urquhart, a Szerbiában négy alkalommal megjelentangol diplomata írásban is megörökítette.9 Urquhart a konstantinápolyi angol nagykövetségügynöke volt és a Miloš fejedelemnél 1833 decemberében megejtett látogatásaidején nagyon alapos jegyzeteket, valamint egy tartalmas beszámolót készített. Az em-