alm01

Jegyzet
Én farkasfogat hordtam a nyakamban tízesztendős koromig, nem is bántottak a boszorkányok.
De volt egy ismerősöm, aki egész életében küzdött a boszorkányokkal. Minden pénteken
megnyomta a boszorkány, pedig böjtös ételt evett.
Ismerősöm szerint a boszorkány gyakran változtatta alakját, hogy fel ne ismerhesse.
Néha találkozott vele csúf öregasszonyként, aki idegen házakban az ablak mögött bolhát
fogdosott. A bolhát kidobta az ablakon, ismerősöm fejére. Ismerősöm már előre tudta, hogy
éjszakára a banyához lesz szerencséje. Máskor látta a boszorkányt patak partján ruhát mosni,
messziről öreg fűzfának látszott ő, amely a vízre ráhajol, csak ismerősöm közelében vette fel
egy kövér, fiatal menyecske alakját, aki kendője alól úgy villogtatta a szemét, mint egy vadállat.
Mezítelen combjai körül habot vert a víz, és mindig férfifehérneműt mosott. Bizonyosan
olyan férfiakét, akiket bűbájával a másvilágra kergetett. A kancsal szemű boszorkány rendszerint
kimenekült a vízből, midőn ismerősöm alaposan megközelíteni akarta, és olyan hangot
hallatott, mint a szélkiáltómadár, midőn eltűnt a kertek alatt. De találkozott vele ismerősöm
igen ifjú hajadon alakjában is, akinek olyan sűrű, nagy haja volt, hogy a fésű nem fogta, a
szeme olyan mély volt, mint a tengerszem, csak a szája körül játszadozott valamely mosoly,
amely hasonlatos volt a boszorkányéhoz. Ismerősöm gyakran elkóborolt e hajadon után, mert
azt remélte, hogyha asszonnyá teheti: megszabadul a hajadon bűvös hatalmától. Idegen
házakban, poros padlásokra, kísérteties szélben búgó pusztaságokra, panaszosan nyögő
erdőkbe, beomlott szélmalmokba, keresztutakra, város végi árkokba csalogatta el ismerősömet
a hajadon iránti vágyakozás. Holdas éjjeleken felkelt ágyából, és ment ki a szabadba, amerre a
holdfény rézsútosan mutatta az utat. Valamely rejtekhelyen meg is találta a szép arcú
boszorkányt, amint a haját fonogatta. Ezen találkozások rendszerint azzal végződtek, hogy
ismerősöm életveszélybe került. A boszorkány hajlékony ujjait nyakára fonta, és lassan,
hatalmasan összeszorította a torkát, miközben meredt szemében egy közelgő boldogság képe
ült. Arca eltorzult a gyönyörtől, míg ismerősöm fuldokolva kapkodott levegő után, és csaknem
szörnyet halt az ijedtségtől. Mindig hálát adott Istennek, ha a bevégzetlenül maradt szerelmi
kalandból, az ártatlan hajadon karmaiból ép bőrrel menekült haza, és az imádkozástól
megkönnyebbült.
Végre a boszorkány egy igen ártatlan arcú, fiatal nő arcát öltötte fel, ismerősöm nem is
sejthette, hogy gonosz boszorkánnyal van dolga, aki feladatává tette élete megrontását.
Feleségül vette az ártatlan arcú hajadont, és azt hitte, hogy ezzel örökre megszabadul a
lidérctől.
Ámde az első éjszakán az ifjúasszony bevallotta, hogy ő senki más, mint az öreg, csúf banya, a
kancsal menyecske, a pusztai hajadon, akinek haját a fésű nem fogja. Bevallotta, hogy ő már
századok óta él, és tetszés szerint változtatja az alakját. Szerepelt már a szegedi boszorkánypörökben,
amikor vízpróbának vetették alá, mert elszívta a férfiak erejét, teljesen tehetetlenné
tette őket. A vízpróbát szerencsésen kiállotta, lemerült a Tisza fenekére, s percekig maradt a
mederben. A vízpróba után a mérlegpróba következett. Amíg a társai, a többi boszorkányok
alig nyomtak egy-két latot a mérlegen, és testi súlytalanságukkal bebizonyították boszorkány
voltukat, ismerősöm felesége összejátszott a mészárosmesterrel, aki a mérleget kezelte, és
hetven fontot nyomott. A legvégső volt a tűzpróba, amelynek az álboszorkányok mindig
szívesen vetették alá magukat, míg az igazi boszorkány irtózik a tűztől, mert az halálát okozza.
Ugyanezért ismerősöm neje szerelmével megvesztegette a szegedi bírót, egy vén ló képében
megejtette a bíró szerelmét, amiért is a bíró szabadon bocsátotta, s ő elrepülhetett piszkafáján a
Gellérthegyre.
169