alm01

már Döblingben fogadott örök kvártélyt. (A hű barát, Wesselényi Miklós ebben is osztozik
sorsával, azzal a különbséggel, hogy még a döblinginél is szomorúbb házban, a gräfenbergi
gyógyintézetben telepedik meg.)
1827-et írnak a kalendáriumok, amikor tavaszi időben az első lófuttatást rendezik a Pest
melletti rákosi mezőn, amely a magyar történelemben odáig csak országgyűléseiről volt
nevezetes. Van ugyan feljegyzés arról, hogy Örményben Hunyady József gróf már 1822-ben
futtatott paripákat angliai módszerben, de valódi népszerűségét, szenzációját a lóverseny a
Rákoson éri meg először, amikor Széchenyi gróf Angliában vásárolt hosszú farkú, hosszú
sörényű pejlován az urak csoportjától kísérve kilovagol a mezőre. Lóháton és hintón (sőt
egyik-másik, öregebb dáma: gyaloghintón is) érkeznek a futtatás helyére a Bécsből lerándult
főhercegek, akik még sohasem láttak ilyesmit, pedig lovakban mindig bővelkedett a bécsi
udvar. Ott vannak a Hunyadyak, az Esterházyak, Károlyiak, Batthyányiak. És mögöttük,
mintha búcsúra menne: dűl a pesti nép, a strimflis nadrágú uracsok, lombos szoknyás, virágfejnagyságú
kalapos hölgyeket vezetnek karjukon, vagy feszítenek egy akkori pesti bérkocsiban.
Munkába állítják a gödöllői, kartali, aszódi fuvarosgazdákat, akik a kerepesi vámnál
várakoznak utazó pasasérokra. Targoncákon tolják kifelé a lacikonyhák felszereléseit, a
sütőket és boroshordókat, és a hajóhídon megérkeznek Pestre a budai polgárok is, hogy tanúi
legyenek a fantasztikus lovaskapitány legújabb bravúrjának, miután a minapában az egész város
szeme láttára, megbokrosodott paripája miatt csaknem a Dunába veszett.
*
Szívesen hallgatjuk ezeket a százesztendős regéket is, de mégis közelebb érezzük magunkat a
pesti lófuttatás történetéhez, amikor ifjúkori emlékek, gavallérok és nemes paripák nevei
csendülnek fel bennünk, amely neveket egykor mindenki ismert Pesten, amely neveknek
viselőit vagy a városligeti gyepen láttuk futamodni gyönyörű hölgyek kendőlobogtatásai
közben, hol meg gyönyörű kocsikon hajtatni a Sugár úton, amikor ugyancsak egy egész város
érdeklődő tekintete kísérte szerető figyelemmel a népszerű paripatulajdonosokat.
Mennyi minden képzelmet jelentett ez a szó Pest ragyogó ifjúságában: versenyló!
A versenyló már nem is számított közönséges négylábú állatnak, hanem valami varázslatos
tüneménynek, amelynek patáiban (csaknem azt írtam: kezében) a bőség szaruja van, amelyből
dicsőség, hírnév és vagyon árad nemcsak a versenyló tulajdonosára, hanem azokra is, akik a
versenylóval közelebbi ismeretségben vannak. Darley Arabián, Byerly Türk, Godolphin
Arabián, Belgrade Türk, Alckok Arabián: az angol telivértenyésztés ősei, amelyeknek kimondott
neveik hallatára az angol mezei pályák szénaszagát érezzük, fanyar, őszi levegőjű St.
Legereket Doncasterben, Oaksokat és epsomi Derbyket. És a magyar versenylovak ősei: a
Cambuscanok, a Büszkék, a Kisbérek, a Talpramagyarok, a Stronziánok, a Buccanerivadékok,
amelyeknek családi táblázatait éppúgy ismerik vala a régi Pesten, mint akár főúri
tulajdonosaikét. (Sőt néha: még alaposabban!) És azok a versenylovak, amelyeknek élete,
futása nemcsak dicsőséget hozott gazdájára, hanem vagyont is, amely vagyonból másoknak is
jutott. Kincsem, amelynek nyereményeiből Blaskovich Ernő Kincsem-palotát épített a
Reáltanoda utcában, de ugyanakkor egy kisebb egzisztencia szegény pincérből kávéháztulajdonossá
avanzsírozott előre az életben, Kincsem verhetetlensége folytán. Patience, a
Festetich-kanca, amely ugyancsak kisebb vagyonokat hozott azoknak, akik a kancák
kitartásában bizakodnak, és ugyanakkor bukmékereket tett tönkre. Belvárosi ódon házak,
amelyeknek tulajdonosai élelmes emberek módjára „mutyit” adtak a bukmékereknek: cseréltek
gazdát Patience győzelmei után. Tokio, amelyet a bécsi Frohner vendéglős a halálos ágyán
adott el Péchy Andornak és Wahrmann Richárdnak, akik aztán Üchtritz báróval megalakítják a
Comp. Matchlesst, és a jogászfiú, aki a régi Szerecsen utcai fogadóirodában egy pengőforintot
306