alm01

A NAGY ÉTVÁGYÚ EMBER
vagy
hogyan lakott jól a Pátri Pesten
1
„Aki jól imádkozik, az jól is él” - mondja Szent Ágoston. Szűcs Gyula (ha ugyan e néven
ismerik?), „Szűcs Pátri” mindig imádkozott, leginkább kártyázás közben, midőn kálvinista
ember létére a mennybéli szenteket hívta félhangon segítségül, hogy bizonyos, a nyeréshez
szükséges kártyákat, királyokat, filkókat és kilenceseket vastag, párnás markai közé kaphassa
az égi hatalmasságoktól.
És ha buzgó imádsága eredménnyel járt: a kártyajáték végén nem tartózkodott attól, hogy
minden eledelből, amely az étlapon előfordult, dupla porciót engedjen meg magának. Szűcs
Pátri végigette az étlapot, mégpedig duplán rendelve az adagokat.
(Pátrinak, azaz földinek azért nevezte a közvélemény, mert olyan barátságos ember volt, hogy
bármilyen vidékbeli embernek a megismerkedés után nyomban földije lett, jöhetett az
Tiszántúlról vagy a Dunántúlról. Sohasem tudódott ki, hol született Pátri igazában.)
- Gyerünk a Szikszayhoz! - indítványozta Pátri, aki hajdanában ifjúsági vezér volt, és a
jogászokat vitte tüntetni Tisza Kálmán ellen. Az abcúgoló ifjakat rendszerint a Kerepesi út és a
Múzeum körút sarkán várták Máltás, Bérczi és a többi korabeli kapitányok, Pátri tehát élete
végéig nem felejtette a sarkon levő Szikszay vendéglőt. (Sokat dulakodott ezen a tájon.)
Pátri bevonulásakor a Szikszay-féle sörházba harminc évvel fiatalodott meg.
A régi vendéglőn áthaladva, jobbra-balra köszöntgetve az egykori „egyetemi polgártársaknak”,
a különböző vidékről való „földiknek”: útját az úgynevezett „Rondó”-nak, azaz a sarokra nyíló
kör alakú szobának vette, amelynek ablakaiban a nap minden órájában valamely pesti nevezetes
férfiú foglalt helyet, mert csak ilyennek volt szabad az asztalhoz leülni.
Pátri a szalvétát felkötötte nyakába, amelyhez külön gallért kellett csináltatni, amilyen számú a
boltban nem volt kapható, mégpedig bogra kötvén az asztalkendőt, hogy az egykönnyen el ne
hagyhassa helyét.
Bár az öreg pincérek már körülállották asztalát, nem mulasztotta el a kés fokával megkocogtatni
a poharat, mintha önmagának is jelt adna valamilyen ceremóniához.
- Itt vagyunk, Pátri úr! - felelték a pincérek.
- De nem látom az étlapot - felelt Pátri, miközben vastag ujjait kinyújtotta a malacfejjel,
borosüvegekkel, rózsakoszorúval illusztrált étlap felé.
Pátri végigolvasta az étlapot, mintha először látott volna hasonló jelentést a konyha állapotáról.
Félhangon ismételte magában az ételek neveit, a garnírungokét, a salátákét, de még a sajtokét
is.
- Frissen csapolt udvari sör! - kiáltott fel az étlap végén. - De azt már adhat egy pohárral,
kellner barátom. És valami jó kenyeret, rozskenyeret, amit búbos kemencében, falun sütöttek.
Lehetőleg a kenyérnek a csücskét, mert az van legjobban megsütve.
Egy pincér kivált az asztal körüli csoportosulásból, és elment a sörért és kenyérért.
- Hát ez mind szép - mondta tovább Pátri az étlapot újra silabizálva, mintha legalábbis azt a
hadijelentést tanulmányozná, amely az osztrák-török háború idején kelt, és amely után a
327