alm01

A SZERELMES LEVÉL
A FINOM EMBER BÚCSÚLEVELE
- Mit szeretsz inkább hallani éjnek idején?
- A vadludak kiáltását a vaksi holdvilág előtt, amint dél felé szállnak a Duna felett, és te egy
csendes szigeten állasz házad kapuja előtt, hogy egyedül (amint az egész életedben voltál)
nyugovóra térjél?
- Vagy talán az éjszakának azt a különös hangját szereted, midőn éjfélkor valamely nagyobb
stációra robog be véled az expresszvonat, és a lakatosok hosszú nyelű kalapácsaikkal
végigkongatják a vasút kerekeit? Mily sajátságos zengése van némelyik keréknek! Abban a
kocsiban, amelyhez ez az énekes kerék tartozik, bizonyosan nászutasok mennek a fehér hegyek
közé, amelyeknek aljában piros ibolyák nyílnak! A másik kerék itt a szomszédodban szinte
panaszos hangot hallat, mint talán a nappal jókedvű kereskedelmi utazó szólja el magát
álmában, hogy még mindig szakadatlanul kell neki utazni a pénz után, sohasem ülhet le
nyugodtan a karácsonyfa alá. - Hát a te kereked mit mond éjszaka, amikor a lakatos megkopogtatja,
mint orvos a beteget? Ha azt mondaná, hogy nagyon hosszú az a harminc perc,
amelyet a budapesti állomáson vesztegel az expressz; - ha azt mondaná, hogy gyerünk már túl
a határon, és repüljünk arra, amerre a hazájukat könnyen cserélgető vadludak repülnek; - ha
azt mondaná a kerék, hogy ő az életet úgy kedveli, hogy az folytonos futamodás legyen, akkor
ne hallgass az én történeteimre.
- Én szeretek beszélgetni a fatönkökkel, amelyek egy helyben maradtak, mert a kertészek
elfelejtették ősszel vagy tél elején, amikor az ilyen munka szokás: kiásni őket. Én szeretek
beszélgetni az utakkal, amelyeken nem jár senki, csak elnyúlnak ők a fák alatt, és elrejtőznek a
lehullott levelek alá, mintha azt akarnák, hogy meg ne találja senki többé, miután a divatból
kimentek... A fatönkök elmesélik fiatalkorukat, mikor még lombokat eresztettek, és az
emberek olyan vágyakozva néztek rája, hogy a fa elborzadt ettől a nagy szeretettől - hátha
éppen az ő gallyát választják majd arra, hogy szeretetükben felhurkolják magukat. A magányos
utak pedig szinte elnyúlnak, mint a jó kutya a gazdája lábának érintésére. Minden lépésemnél
mondanak valamit. Azt kopogja a levél, hogy ő örül annak, hogy senki észre nem veszi. Nem
akarja, hogy valaki ráfeküdjön, piros vérét folyassa, amelynek láttára a Nagyerdőből előjönnek
a varjak. A fagallyak, amelyek télen lejjebb ereszkednek, pláne az ilyen magánutakon, ahol úgy
sem jár senki: a kalapomat akarják lesodorni, mintha csak azt kiáltanák: - Mért nem köszönsz
ennek az útnak, ennek az öregúrnak, hiszen már itt hagyta lábnyomát apád, anyád, nagyapád is,
amint végigmentek az úton, hogy soha többé vissza ne jöjjenek? - Igen, felelem, valóban erre
járt az apám, mikor nagybeteg volt. És köszönök a magányos útnak, amelyen most én járok az
élet gyógyíthatatlan betegségével.
- Én mindig megbánom, ha hangosan beszélek, mert a szavak úgysem tudják kifejezni a
gondolatot... Minek beszélni lassú, erőfeszítéses fáradozással, mint ahogy a vakondok túrja
magát előre a föld alatt, mikor a gondolat szárnyán röppenni lehet, mint a sirály a Duna felett;
sőt, ha valaki olyan igénytelen ember, mint én, akkor megelégszik azzal, hogy csak úgy tudjon
lelkendezve repdesni, mint ahogy a csirke tanulja ezt az utolsó falevelektől, egyik bokorról a
másikra szállatozván.
265