alm01

csendes összehasonlításokat tenni magam és a kertek öreg, gyermekgyilkos őrzői vagy pedig a
gyomruk emésztésére figyelmező, nyugdíjas sétálók között.
Nem is tudom elmondani neked, kis szívem, hogy milyen új fordulatot látszott jelenteni
életemben az a pillanat, amikor végre az iskola kapujában feltűnt a te fruska-arcod is, rövid
hajad körül még ott látszik szálladozni a könyvek és kréták pora, arcodon már mutatkozik egy
kis komolykodó vonás, amely a kedves tanárnő figyelmeztető szavai folytán keletkezett ott...
Holott ily látványokhoz én már régen nem vagyok szokva, legfeljebb tolvaj gazdasszonyom
ravaszdi arcához, amint kémlelve figyeli, hogy észreveszem-e: mennyi piacpénzt csinált
magának?
Aztán együtt, végig a déli örömtől zengő, belvárosi utcákon, amikor úgy tűnik fel a városrész,
hogy csupa fiatalemberek lakják az ódon házakat (fiatalosak még az apácák is, akik a
leánykákat az intézetbe kísérik), az úrnők mindenkori új, divatos ruháikban mindig hódítóak,
akármilyen bolondságokat eszelnek ki a szabók - az öreg embereket tán elküldték erre az időre
a temetőbe vagy Budára sétálni. És mi egyúttal, egymás mellett mendegéltünk az utcán, és te
mindig elmondtad tanulmányaidat, munkáidat, feleleteidet, mintha még én is odajárnék
valahová a közelbe, a piarista gimnázium nyolcadik osztályába. Pedig én már fáradt voltam a
déli verőfény embereitől, tekinteteitől, vidámságaitól, mert évek óta megszoktam, hogy
napközben sok órán át egyedül legyek, mert akkor nem fáradok ki... tudniillik, arra gondolok
mindig, amire éppen legjobban esik. Míg itt, a te kis gyémántos szavaidat kellett kísérnem
figyelemmel, figyelemmel lesnem kellett a szemközt jövők szemét, vajon mit gondolnak rólunk;
észre kellett venni a boltok kirakatait, a villamosokat, a kocsikat, a házmestereket, régi, szép
nőket, akik velem együtt elhervadtak, és kortársaimat, akik az öregség fenyegetésével néztek
utánam... látnom kellett a déli verőben az egész életet, amelyet úgy meguntam, mint egy
anekdotabeli angol.
És még kísérgettelek mindenfelé, mint egy lovag a hölgyét... Holott én már egy olyan hölgyet
szerettem volna kísérőmül, aki énreám vigyáz, mint valami tapasztalt, bölcs szellem. Mentünk a
jégpályára és bálba, hogy majd megszakadt a szívem, amikor a fiatalemberek hamis tekinteteit
észrevettem körülötted. Mentünk társaságba, hogy még azokra a leányokra is féltékeny lettem,
akik fehér zsebkendőt kötnek a karjukra a tánc közben, hogy emígy jelezzék férfivoltukat.
Mentünk nyaralni Balatonra és Budakeszire, és én mindig megesküdtem magamban, hogy
sohase hagyom el a négy falamat, csak egyszer megint hazakerülhessek.
És hányszor ültem melletted a családi ebédeken, mert hiszen nyílt titok volt, hogy amint
iskoláidat elvégzed és a férjhezmenés ideje elkövetkezik: az én törvényes feleségem leszel,
addig nevelgethetlek magamnak... A pókhasú nagybácsik, akik magukhoz illő férfitársaságban
soha meg nem történt kalandjaikkal dicsekedtek, helybenhagyólag bólongatnak: ők is
gyermekkoruk óta ismerték a feleségűket, maguknak kertészkedtek. A nagynénik ebéd után a
szomszédban levetették szoros fűzőiket, és jövedelmeim felől tudakozódtak, miközben
eldicsekedtek vele, hogy férjüket milyen módszerrel szoktatták le a boritalról, a kártyáról, a
könnyelmű nők ismeretségéről - holott én már nem akarok semmiről sem leszokni, mert
legjobb nekem korán este az ágyban lenni.
Azt kezdtem észrevenni, leánykám, hogy olyan nagy feladatok várakoznak reám, amelyek
mostani mogorva életmódomat végleg felborítják, lehetetlenné teszik. Tudod, én szeretek
sétapálcára támaszkodva menni, ez pedig mégse volna illendő egy fiatal, bálozó, repkedő,
dalos madárka mellett. Azt kezdtem elhatározni magamban, hogy majd megvénítelek bölcs,
pesszimista tanácsaimmal, vén könyveimmel, embergyűlölő világfelfogásommal, de aztán
rájöttem, hogy ez a feltevés lehetetlen a te ifjúságod mellett.
271